A vonat befut az állomásra.
Leszállok, szemem ismerőst kutat.
Poggyászom nincsen, szívem kitárva,
Elém terülnek a régi utak.

Fejem szédül, egy percre megállok,
Tűnődöm, merre is induljak én;
Nagyszülők, nénék, lányok – s az álmok
Feltörnek mind, zavart a kislegény.

Aszfaltos főúton, toronyiránt,
Merre oly sokszor vitt már a szekér?
Dombon a templom húz, magába ránt,
A pálya fala most is hófehér.

Gyár-kerülve, árokparton, végig
Harmatos fű között gázolva át?
Vadkacsák, gólyák rebbennek égig,
S hallgatom tücskök s kabócák dalát.

Mezőn keresztül, falunak háttal,
Bámulva fenn bárányfelhős eget?
Dobogó hídon az éren által
Békakoncert kíséri léptemet.

Bármerre indulok, tudom, végül
Egy ponton összefutnak az utak;
Lelkem az emlékbe beleszédül,
Megmásznám a volt tűzoltó kutat.

A régi ház ma él; szinte látom,
Bár más épület áll már a helyén,
Odahúz szívem, s odavisz lábom,
Nincs több ilyen hely a föld kerekén!

A gyermekvér bennem újra felforr,
Szólok, s szavamra Isten a tanú;
Így jártam én a faluban egykor,
S éppen így él ma bennem a falu.