Kora reggel sokadalom,
Mindenki víg, igen nagyon,
Ürítenek víg áldomást,
Így köszönti egyik a mást.

Udvar végét veri ború;
Épp’ a főszemély szomorú.
Tudja, hiába vár csodát,
Tegnap sem kapott vacsorát.

Még, mielőtt vérit veszik,
Segélykérőn visít kicsit.
Leszúrják, bár élni vágyna,
S fekszik tüzes szalmaágyba.

Alig kap a láng erőre,
Feketedik göndör szőre;
Gondosan megberetválják,
Sima, fehér, keresd párját!

A gyerekhad körbeüget,
Rágcsál pörzsölt farkat, fület.
Itt a kezem! – nyújtom körbe –
Nem disznóláb, csak a körme!

Asszonyok a belet mossák,
Kés, bárd méri disznónk hosszát,
Darabolják, míg vére hűl,
S táplálékká átlényegül.

Lobog a víz, zúg a katlan,
Csak kavarják lankadatlan,
S ami nem kerül az üstbe,
Sós kútba száll, vagy a füstre.

Kolbász, hurka és szalonna,
Vélük megtelik a kamra.
Toros káposztára vígan
Koccintanak mindannyian.

Szívükben ma remény lakik;
Tán kitart jövő tavaszig.
Ebünk is lop zsíros koncot,
Padlásra küldjük a gondot.