Nyugodt, csendes, meleg nyári délután;
Nyújtózik az idő, pár gyerek csupán,
Kik a tornácon békésen játszanak,
Víg kacagást vernek vissza a falak.

Egyikük szemén egy fekete kendő,
Kívülről nézve így kissé esendő,
A többiek tőle mégis tartanak,
Közelít s rebbennek; cserfes szarkahad.

Ő meg csak botorkál a hangok után,
Kinyújtott keze szelük érzi csupán,
Amint karja alatt cikkan fürge nyúl,
Más meg a sarokban csendben meglapul.

Végül egyikük a hálón fennakad:
Te következel most, hát add meg magad!
Azonosításhoz más eszköz nem kell,
Megismerik egymást bekötött szemmel.

Nagyfiú mellvédre áll, egyensúlyoz,
Csak vigyorog és cseppet sem túloz;
Ha közelít hozzá a kéz tétován,
Biztos helye van oszlop túloldalán.

Fölnézek rá, s én is ugrok egy nagyot,
És már fenn, a széles párkányon vagyok;
Magasra emelt hát a nagyravágyás,
Az új szemszögből más már a kilátás.

Óvatosan lépve keresem helyem,
Majd feldobog szívem, mert észreveszem,
Jön a szembekötött, akárha látna;
Gondolkodás nélkül szökkenek hátra.

Bús mámor fog el: nem fogtok meg most sem!
És a lelkemmel együtt lebeg testem.
A levegőben lábam nem lel támaszt,
Zuhanás közben gondolkodás fáraszt.

Fejembe sajdul, nem tudom, mi hol van.
Érett kókuszdió betonon koppan,
Leve hasadt résen csendesen csorog,
Tápászkodnék, érzem, a világ forog.