Alkonyodik. Nagyanyám lisztet szitál.
Kemence búbján langyul a kovász.
Fateknő felett görnyed, ajkán fohász
ébred. Holnapra friss kenyeret csinál.

Gyúrja, dagasztja, én bűvölten lesem,
s már formázza kerekre, ujjával matat,
beidegződött ősi mozdulat.
A sarokba ül; a tésztával pihen.

És reggel a házban csodás illatok,
és a mosolygó, ránc-szabdalt angyalarc;
gyere, cseppem, nézd, tied a vakarcs.

Ha illatát érzem, újra ott vagyok;
rabul ejtett, és azóta sem ereszt:
kenyér hátán késheggyel karcolt kereszt.