Ha közel a vihar és szél kel, ha még oly
Kis hullámot kelt is, füttyent suhanva,
De nyomaszt a ború és közel a téboly,
Menj a víz alá, ne hallgass a hangra,
Merülj le a mélybe, merülj magadba.

Itt, a víz alatt a vihar már csak színház,
A villámorgia színes fényjáték;
Fent játszó halak, egy rája, mi megráz,
Lent polip, vízi szörnyek, dús ajándék
Szemeidnek, s immár sápad az árnyék.

Csak menj tovább, s lám, a kín is átlényegül,
Nem borzongat itt már harsány rianás,
Szűnik a fájdalom, arcod is felderül,
Az őselem befogad, nem kell tanács:
Egyenletesen oszlik el a nyomás.

Mikor a legalján a sötétség befon,
S elsüllyedve végleg magad vagy magad,
Holt sárba süllyedve, bús ólomlábakon,
És mikor szívedből a fény majd kicsap,
Lásd meg: a fenéken moccan az iszap.