Izzó kősivatag, vagy hűs hold az éjben;
A karszton mély töbör, mely elnyel, lerág.
De ne légy felszínes, keresd, mi van mélyen:
Furcsa élőlények, színes kővirág,
Új zenék és csendek; egy egész világ.

Kötélen ereszkedsz, befogad a zsombok.
Talajt ér a lábad, már új szél, mi fú,
Lejt az út és csúszik, mégsem okoz gondot,
Pár denevér köszönt, s szól: Ne félj, fiú!
Irány a szifon s lesz cseppkőből bizsu.

Szemüvegedről letörlöd az iszapot;
A szűk torok fala szorít fehéren.
Míg araszolsz, ajkad rongyosra harapod,
És mikor végül átcsusszansz a résen,
Meghódítanád s rabja léssz egészen.

Borsóhátú falak, tágas tér, tó, s látod:
Gyertyák s jégcsapok, néhol összeérnek.
Elemed kimerül s kialszik lámpásod;
Villog előtted még száz csodás részlet,
Csak hunyd be szemed, s látod az egészet.