A kerítés mögül kaparászás hallatszott, majd két puffanás, és mire elősiettünk, két marcona hadfi ugrott le az alsó udvaron kialakított homokozó területére. Az idősebbiknek szélborzolt őszes haj keretezte többnapos borostával díszelgő markáns, sovány arcát, melyből vörösen villogott elő kialvatlanságot tükröző, de fürgén körbejáró szeme. Viharkabátja alól vastag pullover és bricsesznadrág látszott, öltözetét vastag sízokni és viseltes fűzős bakancs egészítette ki. Nyakában dobtáras AK géppisztoly lógott, derékszíján nagy köteg kézigránát fityegett, mellén keresztben átvetve géppuska hevederek, lőszerrel tele, bár a hozzávaló fegyvernek nyoma sem látszott. Kísérője egy fiatal fickó, viseltes öltönyben, garboval, svájci sapkában, vékony bőrtalpú szombat esti tánc-cipőben, kezében mesterlövész fegyvernek alkalmas hosszúcsövű karabéllyal követte, a tartalék lőszereket minden bizonnyal csinos kis hátizsákjában hordozta.

A mellvédfal mögé térdelve figyelőállásba helyezkedtek. a főnök hátra intett, és odavetette felénk:

- A ruszkik!

A távolból tompa zúgás hallatszott, és a bizonytalanság szorongó érzése lassan ránk is átragadt, de továbbra is érdeklődéssel figyeltük váratlan vendégeink szakszerű tevékenykedését. Gyakorlottan guggoltak a téglafal mögött és feszülten figyeltek a kerítésen túlra, az út irányába. A zúgás lassan dübörgéssé erősödött, majd a kerítés résein keresztül megpillantottunk egy tankot, mely tornyát körben forgatva méltóságteljes lassúsággal nyílegyenesen haladt a főúton. A harcosok, bár a harckocsi utasai számára láthatatlanok voltak, még jobban behúzták fejüket, mi pedig három lépésnyire az első vonal mögött megkövülten szemléltük ezt a bevonulást.

A dübörgés már alig elviselhetővé vált, és az élen haladót követve, szabályos tér- és távközöket tartva párosával rendeződve további nyolc önjáró páncélozott harcjármű vonult el a macskaköves úton is sűrű porfelhőt kavarva szemeink előtt csikorgó lánctalpain, majd haladtak tovább a város központja felé a Vörös Hadsereg útján.

Vendégeink felegyenesedtek, majd előzékenyen tájékoztattak:

- Most mögéjük kerülünk, bekerítjük, majd hátbatámadjuk őket.

- Nincs valamire szükségük? - kérdezte apám együttérzően.

- Köszönjük a vendéglátást, de még dolgunk van - hangzott a hetyke válasz.

Szinte óriásnak láttam a viharkabátos viharvert harcost, amint fegyverét markolva terpeszben állt a homokozóban. Mikor látta, hogy végleg távozni készül, apám még rászólt:

- Vitéz úr, azért ezt ne hagyja itt! - és a homokban heverő kupacra mutatott. A harcos felkapta az elejtett gránátköteget, majd öklét a levegőbe fúrva köszönt el:

- Szabadság!

S miután így búcsút intett, fedve, rejtve, gyors csatárléptekkel követte társát a kerítésen túlra, majd lassan eltűnt a novemberi ködben.