Szépsége mérgez, holt vágyakat kelt.
Kemény, keserű, mindenkit elűz,
Ki hozzá szerelmi dalt énekelt,

És rideg lelkét égeti a tűz,
Csak egyre vágyik, érezni vágyat.
Hasztalan kísért nimfa, szende szűz,

Hideg közönye percre sem bágyad,
Nem izzik benne egy cseppnyi remény,
Nyers büszkesége inkább gyalázat.

Vadászni indul, tartása kemény.
Szépséges Ekho követi árnyként;
Látja, egyedül magányos szegény.

Hívásra felel, s árasztva lágy fényt
Előlép, mosolyog, szeretni hív,
Ölelne forrón, nem is tud másként,

Ám ő eltaszítja, s megfagy a szív.
Az ifjú feldúltan a fűbe rogy,
Fejét lehajtja, s ekkor az olív

Víztükörben – nem is szusszan, nehogy
Borzolja színét – rátekint az Egy,
Kit mindig keresett. Ereje fogy.

Elragadtatása búval elegy,
Siratja magát, sorsa mostoha.
Megvagy hát! Bámul, míg a nap lemegy.

Megvagy, s enyém mégsem lehetsz soha!
Tőre mellét szántja, csontja reccsent.
Ekho – már csak hang – sírni jött oda.

Sebeiből vére szerte freccsent,
Minden cseppjéből virág bújt elő,
Róla szól, s mit istenektől elcsent.

(Szépségesen virít, de mérgező.)