VI – fejezet
A titokzatos lovas
Bettinek lassan telt a munkanapja, sokat nézte az óráját, az mintha visszafelé haladt volna, de legalább is állni látszott. Este, a fárasztó, forró nap után csak tíz percet töltött szülei társaságában, akiket nyugtalanná tett a kislány izgatottsága. Megnyugtatta őket, hogy nincsen semmi probléma, és már futott is a szobájába, a gépéhez, hogy megírja a levelet, amely már készen állt a fejében, hiszen egész nap ezen gondolkodott.
Levelében pontosan leírt mindent, bármennyire is érthetetlennek tűnt számára a történet, hátha Tamásnak más véleménye lesz a dologról. Bízott benne, hogy a fiú valami olyat tud neki mondani, ami érthetőbbé teszi az éjszakai történetet - mert hogy nem egy rendes, megszokott álmot látott, az nem volt kétséges a lány előtt. Ezek az élmények annyira tisztán, részletesen éltek most is emlékezetében, hogy ilyet semmilyen álomtól nem lehetne elvárni.
Biztatta a fiút, hogy nyugodtan írja le gondolatait, bármennyire képtelennek tűnnek is, mert hátha össze lehet rakni belőlük valamit, ami Bettit közelebb viszi a megoldáshoz.
Alig bírt fél órát a fórumon eltölteni, olyan álmosság fogta el a lányt. Éppen hogy befejezte a levelet, már indult is aludni, mert nem bírta szemeit nyitva tartani.
Betti szinte azonnal elaludt. Még jóformán le sem hunyta a szemét, máris egy ismeretlen női arcot látott maga előtt. Körülnézett, és egy nagyon szépen berendezett, pazar sátorban találta magát. Lassan visszaemlékezett a történtekre, hogy a fiú nagy nehezen felültette őt a lovára, és ide hozta, ebbe a csodálatosan szép sátorba. Közben a nő észrevette, hogy Betti felébredt, és azonnal szólt a közelben lévő fiatalembernek, aki abbahagyta addigi foglalatosságát, és a lányhoz lépett.
- Hogy érzed magad Fatima?
Betti nagyon furcsa dolgot vett észre. Mindenki arabul beszélt, és ő mégis mindent tökéletesen értett. Csodálkozása csak fokozódott, amikor a kérdésre ő is arabul válaszolt.
- Köszönöm, elég jól érzem magam. Megmondanád, hogy hova kerültem, és ti kik vagytok?
- Persze, természetesen - Én Thomas Al Saddin herceg vagyok, és Édesapám Ali Al Saddin, Bahreini Sah sátrában vagyunk. Téged ugyan nem ismerlek, de a nevedet tudom mégis. Mi most éppen egy rablóbandát üldözünk. Ezek útonállók, Sír Abdul, egy angol származású csirkefogó vezeti őket, és kedvenc időtöltésük az emberrablás. Téged egy bahreini palota kertjéből raboltak el, nem emlékszel Édesapádra?
- Nem, válaszolta Betti, vagy Fatima - ez a név most sokkal ismerősebbnek tűnt a lánynak - sajnos semmire sem emlékszem. Thomas folytatta a történetet.
- Édesapád szintén egy Bahreini uralkodó - Ali Ben Fétia - és mivel nagyon gazdag, a rablók busás váltságdíjra számítottak. Azt nem tudom, hogyan menekültél meg tőlük, de tegnap délután, miután letáboroztunk a homokvihar miatt, a lovaink idegen jelenlétét érezték. Biztosan a szél hozta el feléjük az illatodat. Én rögtön elindultam megnézni, hogy kik lehetnek azok, és hamar rád találtam, mivel nagyon közel voltál a sátorhoz. Te is észrevetted volna, ha nincs ez a vihar, és nem vagy annyira kimerülve. Biztosan napokig bolyongtál a forróságban, majd később úgyis eszedbe jut minden, és akkor elmondod, hogyan történt.
Ekkor hirtelen bántóan éles hang zavarta meg a beszélgetést. Fél percbe is beletelt, mire Betti rájött, hogy honnan jön a hang. Hát persze, az ébresztőóra, ismerte fel lassan Betti a hangot, hiszen csak álom volt az egész, de micsoda álom! Ehhez hasonló még soha nem történt vele. Mintha moziban ülne, és nézné a saját élete filmjét, amiben viszont ő a főszereplő is egyben. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára ez az egész, de már nem volt annyira ijesztő, mint az első alkalommal, sőt, kezdett egyre kellemesebbé válni álmainak ez a csodálatos megnyilvánulása - nem is szólva a herceg különleges tekintetéről, fantasztikusan csillogó éjfekete szemeiről, amelyekben minden eltűnni, elveszni látszott, és amelyek a lányt is szinte magukba vonzották. És ahogy most visszaemlékezett, talán boldogan engedte is volna, hogy ez a vonzás magával ragadja, és elrepítse valahová, messzire az álomvilágba Min gondolkodom én itt? - kérdezte magától Betti, hisz az egész maga is álom volt.
Ma nagyon jókedvűen ment dolgozni, hiszen kezdenek összeállni a dolgok, amik napok óta foglalkoztatják. Kezdenek a történettöredékek egésszé, érthetővé formálódni. Ez a boldog, könnyed, légies érzés, ami magával ragadta még napközben is - Betti valami ilyennek képzelte el a szerelmet - ilyen mindent feledtetőnek - de hiszen ez nem igaz - ő nem szerelmes!
Na és persze majd este Tamás levele…
És az álom folytatódik. Már alig várta az estét.
***
