Jánosék egy piciny faluban laktak a Tisza mentén. Kis házukon vidáman füstölt a kémény - a kemencében ugyanis Eszter kenyeret sütött. Istennek tetsző illatok töltötték be boldog kis otthonukat, ami szinte mindennapos dolog volt a családban, hiszen hét kisgyermek leste a kenyér melletti kiscipókat!
Mindegyiknek egy-egy kiscipó, pedig még a legnagyobb is olyan kisiskolás korban lehetett, a legkisebb pedig még leginkább anyatejjel táplálkozott, hiszen alig volt hathónapos az istenadta - Ő volt Kicsipanna! 
Nem is lett volna semmi baj, ha János egyik nap nem bekötözött kézzel jön haza a munkából. 
Favágó volt a közeli Nagyerdőben, ami ezen a napon nem hozott neki szerencsét. Csúnyán elvágta baltájával a kezét egy szerencsétlen mozdulat következtében.
Társai ugyan hamar ellátták a sebesülést, de a baj nem itt kezdődött. A sérülést látva, két társa nem sok jót ítélt az elkövetkezőkben:
- János, te többet nem fogsz baltát - mondogatták szomorúan. János egyelőre nem ijedt meg, nem látta ilyen borúsan a jövőt, de sajnos társainak lett igaza, mert hiába telt el egy hónap munka, és persze bér nélkül, - Jánosnak még az otthoni fát is nagyon nehezére esett felaprítani, komoly fájdalmat okozott neki az ütések súlya.
Meg sem merte próbálni a nagyfejszét.
Pénzük egyre fogyott, János pedig más munkát nem talált, pedig azt kereste hónapokig. Ennyi éhes szájat táplálni hihetetlenül nehéz dolog volt. Pedig addigra már Kicsipanna is éhes szájnak számított, mert lassan elmúlt egyéves, és többnyire már neki is ugyanolyan étel járt, mint testvéreinek. 
Emberi ésszel felfoghatatlan az a fájdalom, amikor mindnyájan éhesen feküdtek le aludni! Eszter Jánoshoz bújva, sokszor sírta végig a hosszú téli éjszakákat, míg arra a bizonyos elhatározásra jutottak... 
A szörnyűséget Eszter mondta ki, mégis János könnyei eredtek el:
- Kicsipannát ki kell vinni a nádasba! Isten szeretetére kell bízni!
Nem egyéjszakás elhatározás volt ez... Az életükért küzdöttek mindnyájan, mert a kis faluban nem számíthattak segítségre senkifiától. Voltak olyan szegény családok , mint ők - és voltak szegényebbek. 
Kicsipannát meg a folyó és Isten szerencsés helyre viszi - hiszen Esztert is valamikor régen a nádasban találták, legalábbis Öregmama ezt mesélte az esküvőjükön. Ez volt Öregmama nászajándéka. A titok, amit egészen eddig őrizgetett. 
Az elhatározás megszületett, nem lehetett soká halogatni!
Félő volt, hogy egyszer csak úgy magától feledésbe merül az egész dolog. 
Elérkezett a vasárnap reggel, amikor mindnyájan otthon voltak, akkor mondták meg a gyerekeknek - persze, hogy nem az igazat! Azt mondták, Kicsipannát eladják olyan helyre, ahol jó dolga lesz... A gyerekek vígasztalhatatlanok voltak, de megértették valamennyire a helyzetet, és megnyugodtak, hogy legalább Kicsipanna jó helyen lesz, és nem fog tovább éhezni. Sorra ölelgették a pici lányt, Tamáska, a legkisebb fiú másodjára is beállt a sorba ölelgetni - nagyon szerette kistestvérét. 
Végül János elindult a bölcsővel, amit Kicsipanna mellett megraktak aprócipóval, hogy legyen az úton mit ennie.
A nádasba hamar kiértek, azzal nem volt gond, de a továbbiakkal annál több akadt! A máskor oly sebesen rohanó Tisza most állni látszott, amott egy gyékény gyökere akasztotta meg a bölcsőt, emitt egy lehajló nádszál miatt nem tudott továbbhaladni! Ezerféle mondvacsinált ürügy akadályozta a kis bölcső úszását, de a legnagyobb baj akkor következett be, amikor Kicsipanna addigi édes álmából felébredt, és rámosolygott Jánosra, aki már addigra mellkasig járt a vízben, de még akkor is két kézzel kapaszkodott az elúszni készülő bölcsőbe! Ez a mosoly volt az, ami miatt János sokszor órákig elnézegette a kislányt, mert ez a mosoly Eszter mosolya volt! És ez a pillanat volt az, amikor János felkapta a kis bölcsőt, és új elhatározás született, mely mindannyiuk sorsát érintette. Mire hazaért Kicsipannával, addigra már Eszter és a gyerekek kint ültek a nagyasztal körül, amit Édesapjuk készített még régen, mikor még mindkét keze ép volt. 
Először Tamáska sikoltotta el magát teljes erőből:
- Kicsipanna! Megjött Kicsipanna!
De a következő percben már kitört az indulat mindannyiukból - és minő véletlen, Eszter zokogott a legjobban, aki addig mindannyiukat vígasztalta. 
- Én adok a cipómból Kicsipannának - kiáltotta Tamáska.
- Én is, én is - visszhangzott az udvar a boldog kiáltásoktól. 
A nagy cseresznyefán fészkelő feketerigó megállapítása szerint Kicsipanna járt a legjobban ezen a napon, mert ő kapta a családban a legtöbb falatot.
Míg a gyerekek a kislány etetésével, kényeztetésével voltak elfoglalva, János és Eszter boldogan ölelték egymást. 
 - Tudod János, hogy majdnem igazságtalanul döntöttünk? - kérdezte  Eszter. - Hiszen nem Kicsipanna a legkisebb a családban, - és ura kezét enyhén gömbölyödő hasára húzta...
Ezen a tavaszi vasárnapon nem volt boldogabb család ebben a kis faluban, de talán még ezen a hatalmas Földön sem!



                                 - *** -