A szobában egyedül voltam. Akkora volt a csend, hogy a saját lélegzetemet is hallani véltem.

Éppen most kapcsoltam le a villanyt, teljes volt a sötétség.

Ahogyan ágyamon feküdtem, gondolataim lassan kergették egymást – mi lenne, ha – á, ez úgysem lehetséges…

Szemeim lassan lecsukódtak, ám alig fekhettem így egy percet, valami apró neszt hallottam, és újra kinyitottam szemeimet.

Halvány fényben világított a szoba, alig láttam valamit.

A szoba közepén, tőlem néhány méterre egy alak állt, csak körvonalai látszottak. Kezében egy vastag könyvet tartott, aminek oldalán ütemesen pislogott egy aprócska zöld fény.

Így még soha nem ijedtem meg életemben, moccanni sem bírtam, nem hogy megszólalni. Azonban rövidesen rájöttem, talán az alak lassú mozgásából, hogy Ő nem lát engem – valahogyan nyilvánvaló volt ez akkor számomra…

Ő lassan a sarokba ment, vagy inkább siklott, mert úgy került oda, hogy közben a lábaival nem lépkedett. Ezután leült ott egy nem létező székre, és mozdulatlanná vált, miközben kezében a könyv piciny zöld fényének villogása kissé felgyorsult.

A szoba picivel jobban megvilágosodott, és én hihetetlen megdöbbenéssel jöttem rá, miért láttam olyan furcsának az árnyalakot.

Szürke ruhában volt, kezei, lábai is szürkék voltak, arca helyén azonban csak egy ovális szürke foltot láttam.

Ennek a lénynek nem volt arca! Sem fülei, sem haja, sem semmije, csak egy ovális szürkeség ült a vállai felett.

Hirtelen az volt az érzésem, mintha valami történne – iszonyatos ijedtséggel vettem észre, hogy azon a szürke ovális palettán lassan elkezd kirajzolódni egy száj! Csak egy száj kezdett alakot ölteni…

Ekkor döbbentem rá a szörnyű valóságra – nem emberi lényt látok magam előtt.

Egy pillanattal később hideg borzongással ébredtem – alig bírtam legyőzni rémületemet – csak jóval később, hajnalban tudtam újra elaludni…

2008.01.18