X - fejezet

Casablanca mindörökké

- Casablanca, Marokkó gyöngyszeme, igazi keleti nagyváros. Szebbnél szebb, impozáns épületekkel, melyek a keleti építészet csodái. A város maga a történelem. És a szállodák, a világ vezető szállodái mind megtalálhatók a városban, méghozzá osztályon felüli kivitelben, a legmodernebb luxuslakosztályokkal. A gazdagság, a fényűzés itt kézzelfogható közelségbe kerül minden ember számára, csak nem mindenki tudja megfizetni.
- A Hotel Excelsior meg különösen a Felső Tízezer szállodájának számít - csodálatos márványburkolataival, igazi műalkotás. A világon egyedülálló márványszobrai felbecsülhetetlen értéket képviselnek - keleti művészek, és mesteremberek tudását dicsérik. És szobái sem szegényesebb kivitelűek. Mindenhol márvány az összes létező színben és formában, összhangban a lakosztályok rendeltetésével.
- A hallban a bár pálmafákkal szegélyezett asztalai most, reggel kilenckor, üresen  unatkoznak, csak egy asztal foglalt, egy idős házaspár ül kényelmes foteljeiben, és elmélyülten beszélgetnek. Látszik rajtuk, hogy számukra megszűnt az idő és a környezet, csak ketten léteznek, és szorosan egymáshoz tartoznak. Most éppen a férfi beszél -
- Emlékszel Betti az első találkozásunkra? Amikor beléptél a bárba, körül sem néztél, egyenesen odaléptél hozzám, átöleltél, és csak annyit mondtál – indulhatunk.
- Hát lehet azt elfelejteni? Nem érdekelt, hogy hová viszel, az sem, hogy mi fog történni, csak az érdekelt, hogy most már mindig velem leszel kedves Tamás. Biztos voltam magamban, és benned is, nem volt mit kérdezni. Azután kint a nagy fekete kocsi, ami úgy beleolvadt az éj sötétjébe, mintha az éjszaka része lenne, hozzá tartozna. Csak közvetlen közelről vettem észre. A csodálatos repülőutat pedig soha nem tudnám elfelejteni, már csak azért sem, mert végig a karjaidban tartottál, mintha soha többé nem akarnál elengedni. A varázslatos éjszakai fények a földön, azután a néma, sötét tenger, csak a kivilágított sétahajók tündököltek ékszerekként a fekete hullámokon, mérhetetlen boldogságomban még a fedélzeten szóló vidám muzsikát is hallani véltem, pedig az csak a szívemben szólt végeérhetetlenül. És a landolás Marokkóban. Soha nem felejtem el azt a különös érzést, mintha egy másik világba léptem volna be, mintha akkor, abban a pillanatban egy új élet kezdődött volna számomra, pedig az már napokkal, hetekkel előbb elkezdődött. Addigi életem pedig - a távoli ködben csendesen megbújva - mintha soha  nem is létezett volna.
- Ahhoz képest kedvesem, hogy ez már negyven éve történt, elég részletesen emlékszel még ma is ezekre a dolgokra. Ahogy én is. Soha nem tudnám elfelejteni ezt a változásokban gazdag, mégis gyönyörű negyven évet.
- Mennyire fájt, hogy nem hívhattad fel a szüleidet, csak egy hónap múlva. A felejthetetlen telefonbeszélgetés, és a találkozó Tunéziában - az a hihetetlenül boldog találkozó! Mosoly és könnyek. Mindig így emlékszem erre a napra. Minden rábeszélésünk hiábavalónak bizonyult, nem tudtuk Édesapádékat maradásra bírni. Megértettem Őket, ahol az életüket leélték, azt a helyet már nem tudnák soha elhagyni. De ígérték, hogy gyakran beszélgetünk, és néha találkozunk is. Akkor már az Internet világában nem volt nagy probléma akár a mindennapos találkozó sem, legalábbis a képernyőn keresztül.
- De ez már a múlt. Ők már nem élnek, ahogyan Édesapám sem.
Emlékszel Tamás, amikor meghalt, és kiderült, hogy milyen hihetetlenül gazdag bankszámlát hagyott ránk? Apád az egyik legjobban fizetett kutatómérnöke volt a cégnek. Hatalmas vagyont gyűjtött össze itt Marokkóban. És amikor a részvényeit is eladtuk, az is egy külön kis vagyont hozott. Ha egész életünkben nem dolgoztunk volna semmit, akkor is gazdagon élhettünk volna a kamatokból. De hát ki az, aki munka nélkül hosszú ideig meg tud lenni? Mi nem ilyenek voltunk. És olyan érdekes volt itt az a munka, amit együtt végeztünk éveken keresztül. És most is csodálatos az életünk ebben a gyönyörű szállodában, Casablanca legszebb szállodájában, ami most már, a mai nappal csak a mi tulajdonunk.
- Ma nagyon jó idő lesz, már gyönyörűen süt a Nap. Menjünk le a medencéhez, a delfinek már nagyon várnak, tudod, hogy szeretnek téged. Alig várják, hogy reggel lássanak. Ne várassuk hát őket.
Vezess engem Arab Hercegem, mondta Betti nevetve, és egymás kezét fogva elindultak a ragyogó napsütésben.
- Anya - gyertek gyorsan - megvannak a kicsinyek, integetett a medencéből egy gyönyörű fiatal lány. Krisztina, a kislányuk volt a delfinek gondozója. Tengerbiológusként végzett a marokkói egyetemen, és több, mint egy éve foglalkozott a delfinekkel. Az életénél is jobban szerette őket, és már alig várta a kis utódokat.
 - Betti nem szólt semmit, csak csendesen mosolygott, de ebben a mosolyban benne volt negyven boldog év öröme, és szépsége…

                                   
                                 VÉGE