Éji monológ
Mint egy citera; rozsdás húrral,
Szúette fával nyikorog
A sarokban állva némán:
Így sírok én is a csendben.
Elmarok magam mellől mindenkit, aki szeret. Te mondtad. Igaz. Marok, karmolok, a fogaimmal szaggatom az idegeiket. Sőt, ami rosszabb, a szavaimmal - a kimondottakkal, és az elhellgatottakkal - a szívüket tépem, a lelküket töröm össze. Érzem. És úgy csinálok, mintha én lennék a nagy érzelmek nélküli ember, és nem venném észre. Holott nekem is fáj. És mégis csinálom. Értelmetlenüln is, hasztalanul is, csak úgy. Tényleg hősnek képzelem magam. biztos igazad van ebben is. És mi értelme van? Jól érzem vajon magam a saját bejáratú kis drámámban? Egy fenét. Vagy mégis? Szeretem a szenvedés ízét? Á, dehogy. Gyűlölöm, ahogy gyűlölöm magam minden kimondott mondat után. Bántok mindenkit, és mintha magamat bántanám. Bántom anyát. Minden energiáját elszívom. Most mondta. És igaz. Nem elég, hogy itt a két öcsém, még én is egyre hülyébb vagyok. De jó. Fáj neki amit csinálok. De nem tudok vele foglalkozni. Bántom a barátaimat. Amikor ott vannak velem, mert SZERETNEK, még így is, hogy magam alatt vagyok, mert én még így is én maradok a számukra. Én meg arról hisztizek nekik, hogy nincs senkim, és hogy senki se szeret. De rossz lehet. Bántalak téged is. Mi már csak így vagyunk. Talán túlzottan egymás tükörképei vagyunk, hogy meglehessünk anélkül, hogy egymást bántsuk. Te engemet, én tégedet, virágom, virágom. Éljen, éljen, sállálállálá. Bántom Őt is. Olyan szomorúság volt ma a hangjában a telefonban... Mintha csalódott volna megint. Nem először. Nem másodszor. De megint bennem. És még így is. Még ezzel együtt is kellek neki, még így is szeret. Én meg állok, mint a mesében, és nem hiszem el. Kishitűséggel vádollak? Hát igen. Én is kishitű vagyok, tessék. TUDOM, biztosan tudom, hogy szeret. Én ne tudnám? Néztél már valakinek a szemébe, aki szeret? Ott bújkál benne valami belőled. Egy darabod ellopja tőled, és a szívébe zárja. Talán nem is érdemled meg, de szíve közepén kapsz helyet. Aztán itt van még a tesóm is. Persze. Ki mást piszkálnék? Kisebb. Mindig is az volt a véleményem, hogy el van kényeztetve. Hisztis. Mint én. Ja, persze. Ő is tükör. Egy az egyben. Én pedig nem bírom elviselni a tükröket magam körül, rosszul vagyok, ha bármerre nézek a saját hibáimat látom, azzal szembesülök állandóan, hogy mit csinálok rosszul. Nehéz. Nagyon nehéz. Már megint mélyen vagyok, nem? De félek attól, hogy belefulladok a saját örvényembe. Nem merem megtenni, hogy leússzak az aljára. Félek, hogy mit, vagy kit találnék ott. Holnaptól kezdve el kéne kezdeni tanulni, mosolyogva járni az iskolában, mindenkinek vidáman köszönni: szia, hogy vagy? és nem várni választ, mert az úgysem érkezik, hisz a mai elidegenedett nagyvárosi létben mit várhat az ember: már nem divatosak az emberi kapcsolatok. Szívd a cigit, ha beszélgetni akarsz. Hallgasd ugyanazt a zenét, mint a többiek, vegyél pont olyan ruhákat (hogy rózsíszínt, vagy épp feketét, az kizárólag a társaságtól függ...) Ahogy hazaérsz ülj le, tanulj két órát, majd a jól végzett munka örömével, és a másik elvégzetlen felének lelkiismeretfurdalásával helyezkedj el egy kényelmes fotalben, nézd meg az aktuális valóságsót, vagy egy izomagyú sztár filmjét, amiről az első percben tudod, hiogy mi a vége (akkor legalább aludhatsz rajta egy órát, és a végén elégtétellel megállapíthatod, hogy igazad volt) Egyébként ha igazad van, az mindig nagyon megnyugtató érzés. Még akor is, ha nincs igazad. Az igazság odaát van. Hol? Mondjátok, és odamegyek. Vagy legalább messzire elkerülöm azt a helyet. Ki tudja. Na tessék. Most meg büntetem magam. Délben nyitottam ki az ablakot. Most úgy tíz fok körül lehet a szobám hőmérséklete. Mégsem csukom be. Büntetem magam. Éljen. Sokat érek vele. Holnapra megfázás? Nem kell suliba menni? Nincs értelme. De tényleg. Anya iszonyú mérges lenne. Csak legalább ne legyen kényelmes. Ha már másnak csupa kényelmetlenséget okozok... Egyébként azzal, hogy ezt írom, naaagy bűnbánó stílusban, az valami egetverő nagy álszentség része. Mert ez is csak a bántás része. A tied, és a sajátom. De én irigy vagyok, nem adom. Kuporgatom, vigyázok rá, őrizgetem magamban. Tartogataom a szavakat, a hangulatokat, talán még a szemvillanásokat is... Ha most zongoráznék, mert nem aludna az egész család, talán sikerülne, hogy leüljek, és csukott szemmel olyat játszak, ami a fejembe van, és ami nem a kottán. De szeretném! (apu szívszaggató sóhaja vagyok...) Ezután már senki nem fogja megtudni, én se. Talán sikerülne. Kit érdekel. Talán rajzolnom is kéne. Merthogy iszonyú tehetséges vagyok. Csak sajnos, ehez is lusta vagyok, mint minden máshoz. Nyelvet is kéne tanulni, meg hangszert gyakorolni, meg a verset felmondani... Ugyan! Miért nem bírok ilyesmikkel foglalkozni? Nem tudom. Most viszont nagoyn hideg kezd lenni, úgyhogy az lesz a vége, hogy így ruhástul befekszem a takaró alá, és dúdolok, míg el nem alszom.
I don't wanna lose my faith in you, I don't wanna lose your faith in me, I don't wanna lose you...
Jó éjszakát.
|
|