Fullextra.hu

EgySzerű Történet

Futva kopogó tűsarkak zaja verte fel az esti sötétséget. Csak azt csodáltam, hogy a cipellő nem akadt be a vonat rácsos lépcsőjébe. Nevetés.
Tizenkét éves lány mosolyogva ül hasonló korú barátjával szemben, és azt mondja:
"Jajj neee, meghalok."
Fiatalasszony, a lehúzott ablakban mászókázó két pöttöm gyerekkel. Hosszú tincsei kiszabadultak a kontyból.
A nyitva felejtett ajtón behallatszik a zakatoló este. Becsukom. Tompa minden.
Egy férfi a vonat egyetlen kivilágítatlan fülkéjében olvas. Kérdőn, majdnem vádlón feltekint. Tovább.
Mindegyik üres. Vagy egy-egy ember ül magában a saját életével, bajaival, útjával. Hát igen. Az Elidegenedés.
Autók. Piros és fehér lámpák hosszú sora, talán mind az édenbe igyekeznek. Vagy talán csak haza. A szeretett, gyűlölt, gyűlölve szeretett családhoz, az édes megszokás mámorító hullámaira vágyva, az esti sör, a tévé elé (talán egy film, talán focimeccs, de ha elfelejted bekapcsolni, az se baj) Semmi sem baj. Semmi se számít. A város zajos. Az éj csöndes. És az álom nélküli fáradt alvás talán épp olyan üdítő a léleknek, mint amennyire jót tesz a zsibbadt agynak, és amennyire kedvező szerepe van az épp kialakulni készülő, árulkodó, gyűlölt ráncok eltüntetésben.
Az ablakon kibámulva eluhanó fények. Nem gyertyelángok. Határozott, öntudatos fénypontok: ablakok, utcai lámpák fényei. A mindennapok tanúi, és talán árulói is kicsit, hiszen az átutazó figyelő szemek előtt fel-felvillantják egy szorgos háziasszony, nyughatatlan gyerek, vagy egy sétáló párocska sziluettjét.
A kalauz. Jól tudom, hogy otthon maradt a bérlet. Már reggel is tudtam. Az első mozdulat után már ő is tudja. Ahogy határozottnak álcázott, bizonytalan mozdulatokkal túrom fel a táskát, mintha nem hinném el, hogy nincs itt. Arcomra egy értetlen gyerek arckifejezését varázsolom "de hiszen itt volt"... Közben gondolkodom, végső soron kezdjek-e el sírni. Ugyanis ezúttal nő. Egyébként meg benne van a levegőben. És ha egy kicsit depressziós lennék (vagyok) megsajnálna, és hagyna. De leszavazom. Ő is tudja, én is tudom, hogy el fog engedni. Szerintem a női ösztönei sugallatára talán, az erkölcsi prédikációt is az elképzelhető legminimálisabbra csökkenti. Igazán rendes. Ha nem kéne a megtévedt, megszeppent, és bűntudatos utas szerepét játszanom, talán rámosolyognék. Úgyse tudna mit kezdeni vele. Most nem egy nő, most kalauz. Az arcát elrejti az egyenruha, és talán észre se veszi, ha néha elővillan alóla az ember.
Senki földje. Fekete ég, még feketébb fák. A messzi sokadrendű úton néha egy megkésett autó szalad.
Távoli szentjánosbogár-csoportként ülnek a dombtetőn a házak. A faluszéli állomáson a kalauz halkat füttyent. Nem hinném, hogy manapság akad még, aki hangosan meri megfújni a sípot. Hátha beperelik.
Száguldunk tovább, a váltókat halk kattogássú csendben tudomásul vesszük.
A sorok is száguldanának talán, el innen, minél messzebbre, de a töltőtoll megmakacsolja magát, és néha szerelmesen hozzátapad a papírhoz, megakad...
A kezem néha a zsebembe vándorol. Az öngyújtóm, mellette egy doboz gyufa. Rágyújtanék. Most lenne is mire. De nem dohányzó. Meg amúgy is: minek? Mert jobb mint a Dunába ugrani? Biztos. De azért...
Már megint hol vagyok... Ne tessék félreérteni. Itt járok évek óta. Ismerem az egész utat, mint a tenyeremet. Még a közeli utcatáblákat is tudom. Kővrágsor. Milyen gyönyörű. Csak éjjel minden más. De egy perc, és rájön az ember, hogy hol van, hogy nem ment túl, és nem álomországban kalandozik.
Nem. Mégesem. Egy ismerős ablak, és kiderül: már itthon vagyok. Francba. Felugrok. Szaladás az ajtóhoz. Nem nyílik. Másikhoz. Gyűlölöm a fülkések ajtaját. Pillanatnyi pánik, de aztán a kétségbeesett rángatás után az ajtó enged, kinyílik. Szabad vagyok. Mélyen belélegzem a hűs levegőt. Aztán az állomás gyér fényében, egy sápatag árvácskákkal beültetett virágláda szélére ülök, és írok tovább.
Egy néni sepergetve megy el mellettem. "De hát nem látol." Mosolyog. Én is.
Kis csapat cseveg a padokon. Szombat este van. Bizonyára bulizni indulnak a Városba. Ismerős hangok is. Épp okos ballagást szerveznek a bolondoknak. Talán maguknak. Ki tudja. Bár ennyi önkritikát nem nézek ki belőlük. Csupa olcsó szellemesség, általános derültséggel jutalmazva. Talán nem is mennek sehova. Inkább tüzet raknak itt ahol vannak, és bár sör nincs, és csillagok se, de azért biztos egész jó lenne.
Nem látnak. Biztosan nem látnak. A fényből nehéz a sötétbe nézni. És különben is. Ha látnának, se vennének észre. Aztán jön a vonat. Felszállnak. Mégiscsak. Nevetve kapaszkodnak fel a lépcsőkön. Elöl a fiúk, utánuk a lányok. Ez már csak így szokás. Azt hiszem, a végcél mellékes.
És én? Hideg a kő. Hazamegyek.