A vihar
Némán feküdtek egymás mellett. Különleges este volt ez, öt éve nem látták egymást. Ennek örömére öt órája beszélgettek izgatottan az ágyban, a délutáni közös sétát nem számítva. Mi minden történt itthon, és milyen a nagyvilág, kivel mi történt.
Hajnali három volt, mire megegyeztek, hogy mostmár aztán igazán ideje aludni, de még mindig fel-feltört egyegy lelekes mondat, "Jaj, képzeld, a ház, amit Mike-kal vettünk... olyan tündéri a kutyánk is..." "És emlékszel még Piroskára? Férjhez ment, és egy-két hónap múlva szüli a második babát. Azt mondják, ez kislány lesz."...
Aztán egyre hosszabb a csönd, és az elalávástól már csak az újabb és újabb, hirtelen előtörő, elhadart, félig sírva, félig nevetve elmondott mondatok mentik meg őket...
Közben a jó meleg szoba másik végében a tetőablakot szitáló eső kezdi verni... Egyenletes kopogása betölti a szobát. A csend mostmár egyre hosszabb, azt hinné az ember végleges, már biztosan alszanak. De a fel-felvillanó villámok fényénél látszik, hogy a hátukon fekve, a plafont kémlelve fekszenek csnedben egymás mellett. A dörgések egyre közeledő hangzavara betölti az éjszakát.
"Vajon még mindig fél a vilámoktól?"
"Már biztos nem ijed meg annyira a dörgéstől, mint régen, vagy mégis?"
A régen elszakadt barátnők egymás felé tapogatóznak idegszálaikkal, fülükkel, a sötétben nem látó szemükkel... Aztán...
"Andi"-szól egy suttogó hang.-"Ugye tudod mennyire szeretlek?"
Két kéz bújik elő a takrók alól, egymás után kutatnak, és amikor a sötétben megtalálják egymást, a két nyirkos tenyér egymásra tapad, és görcsösen megszorítják egymást. Aztán az ujjak összegabajodnak, és újra két mosolygó kislány fekszik egymás mellett...
Mire a vihar alábbhagy, kéz-a-kézben járják a múlt tarka virágosréteit...
|
|