Valamire várva
A nap bágyadtan sütött, ahogy azt egy őszi délutánon illik is tennie. A háttérben az unalmas mező, előtte az apró épület, a tovafutó korlát, és az ég, a kék ég. Az oszlopnak dőlve egy férfi állt, és hanyag mozdulatokkal cigarettára gyújtott, amivel unalmát, és feszengését próbálta leplezni. Egy fiatal nő kíváncsi pillantásokkal méregette. Végül odalépett hozzá, és rámosolygott:
- Elnézést, nem tudná megmondani, hogy mikor érkezik a vonat?
- Kedves kisaszony, a legnagyobb sajnálatomra fogalmam sincs róla. - a férfi elvigyorodott. Csinos arcát kivillanó fehér fogai valahogy még erősebbnek, jókedélyűbbneknek mutatták.
- Igazán sajnálom - mondta a lány.
- Bár ha utána számolok, azt hiszem, legkésőbb tizenöt-húsz perc múlva meg kell, hogy érkezzen.
- Köszönöm.
- Nincs mit.
A lány két lépést tett az enyhet adó fa árnyéka felé, majd letelepedett utazóbőröndjére, és a táskájából egy kis tükröt halászott elő, hogy rendbeszedje a sminkjét. Nem volt mit igazítani.
- Hagyja csak, maga így is nagyon csinos.
A lány elpirult.
- Elnézést, nem akartam zavarba hozni.
- Semmim, semmi.
A férfi közelebb lépett, és fürkészően nézett a lány arcába. A szemük egyszer össze akadt, de a lány elkapta a tekintetét.
- Mondja... Nem jönne hozzám feleségül?
A lány elkerekedett szemekkel állt, majd hirtelen jóízűt kacagott.
Mikor abbahagyta, kipirulva mondta, a nevetéstől még mindig kapkodva a levegőt:
- Node uram, ilyesmivel nem illik tréfálni...
- És ha komolyan kérdeztem?
A lány tanácstalan volt. A férfi szemébe nézett, de ott se talált választ.
- És miért?
- Miért ne?- rántotta meg a vállát a férfi, és elmosolyodott, ami egy szégyenlős kamasz ábrázatát kölcsönözte neki.
- Tegyük fel, hogy igent mondok, akkor mit tesz?- mosolyodott el a lány is.
- Először is feltétlenül megcsókolom, mert az így szokás eljegyzéskor...
- És ha én nem hagyom?
- Ugyan, kisasszony. Akkor legalább egy kézcsókot engedélyez, ugye?
A lány felnevetett, és odanyújtotta a kezét. A férfi lassan megérintette, majd finoman megfogta a kezét, az ajkaihoz húzta, és hosszú gyengéd csókot nyomott rá.
Egy percig is csönd volt talán, mire elszakadtak egymás tekintetétől...
- Megkérdezhetem, hogy hívnak?
- Minek akarja tudni?
- Hát, ha már úgyis a menyasszonyom vagy...
- De én nem mondom meg. Én leszek a maga rejtélyes, útféli menyasszonya. - Komoly arcot vágott, de aztán elmosolyodott.
- Komolyan nem mondja meg a nevét?
- Nem.
- Ez esetben én sem árulom el a sajátomat. Minek is?
Mostmár mindketten nevettek.
A férfi elkapta a lány kezét, és megszorította.
- Nos, kedvesem, mikor tartsuk az esküvőt?
- Drágám, az, hogy eljegyeztük egymást, nem jelenti azt, hogy egyhamar össze is házasodunk.- zsémbelt a lány. - Még annyi elintézni valónk van... A családok, a szülők jóváhagyását elnyerni...
- Szép kisasszony, nem gondolja komolyan, hogy engem érdekel a kedves papája véleménye a mi szerelmünkkel kapcsolatban, ugye? Ha nem adják, viszem erővel! Megszöktetem, és elviszem a mesebeli kacsalábon forgó palotámba.
- Ó, azt ne tegye! - mondta a lány, és úgytett, mintha megszédülne - tudja, kicsit tériszonyom van, és könnyen szédülök.
-Ideális feleség! Magam is így vagyok vele. Ez esetben nem kell attól tartanom, hogy ha netalántán kirándulni mennénk, felrángat egy kilátótoronyba.
- Hát persze, hogy nem. Illetve... Tudja, azért néha izgalmas, ha az ember kipróbálja, mennyit bír ki. És a csodálatos panorámáért megéri felmászni. Az a jutalom.
- Na tessék. Máris meghazudtolta magát!- az égre emelte a szemét, legyintett, és nagy fensőbbség érzettel kijelentette: - Ilyenek a nők.
A lánynak már a nyelve hegyén volt, hogy rendre utasítsa a hasonló lekicsinylő kijelentéseket illetőleg, de végül felnevetett.
- Különös ember maga - mondta.
- Nem tudom, hogy érti kisasszony, de feltétlenül bóknak veszem kedves kijelentését. Ezenkívül biztos vagyok benne, hogy ön is különleges nő.
- Miért olyan biztos benne?- kérdezte évődve, és csak most vette észre, hogy a férfi még mindig fogja a kezét. - Tudja, én magam sem tudom biztosan, hogy különleges vagyok-e. Talán csak egy vagyok a sok közül. Másrészt az ön titkos menyasszonyaként máris különlegesebbnek érzem magam. Ez olyan... Nem tudom hogy fogalmazzam meg.
- Izgalmas?
- Nem, nem egészen jó a kifejezés. Váratlan, meglepő, vagy talán ilyesmi. De az a furcsa, hogy nem a maga kérdése volt számomra a meglepőbb, hanem hogy én belementem a játékba. Önmagamon lepődtem meg.
- Node milyen játék? Én halálosan komolyan gondoltam! - méltatlankodott a férfi.
- Ugyan, hagyja el. Ezt nem lehet komolyan gondolni.
- És ha mégis?
- Ne ijesszen meg.
- Nem állt szándékomban.
-Értem. - A lány zavarban volt, mert egyszerűen nem értette, hogy a férfi mikor mond igazat, és mikor tréfál.
Pár másodpercnyi zavart csönd után lány szólalt meg.
- Nem kéne már itt lennie a vonatnak?
- De, bizonyára. Biztos késik. Ennyire siet? Vagy netalántán kellemetlen a társaságom? Megriasztottam valamivel?
- Nem, dehogy. Csak minél hamarabb be kéne érjek a városba. De itt az isten háta mögött meg sem áll semmilyen vonat.
Hosszabb csönd állt be, a lány a táskájában kotorászott, a férfi egy falevelet morzsolgatott a kezében.
Vonatfütty hangzott a távolból, a lány izgatottan feláltl, és a ruháját kezdte rendezgetni.
- Hát akkor... a viszont látásra...
- Valóban? - kérdezi a férfi. A lány mélyen elpirul.
- Maga gonosz!
- Nem állt szándékomban kisasszony. Viszont attól tartok ki kell ábrándítsam. Ez még nem az ön vonata. A másik irányba megy. - A lány elkedvtelenedik.
- És ön merre utazik?
- Abba az irányba, de attól tartok - néz a gyorsan közeledő vonat irányába - ezzel a vonattal nem áll módomban elmenni, hiszen meg sem áll ezen az állomáson.
- Ó.
- Remélem nem zavarom társaságommal...
- Nem dehogy. Az előbb félreértett. Nem kéne ilyen csípősen beszélnie velem. Különben is kitudja, mennyi ideig várhatunk még a vonatra így együtt. Jó lenne, ha inkább barátságban lennénk, ellenségeskedés helyett, nem?
- Ahogy a jó jegyespárokhoz illik? - kérdezte a férfi fanyar mosollyal.
- Hogy maga milyen ironikus... - mondta a lány, de elmosolyodott.
- Szabad? - kérdezte a férfi, és a lány bőröndje után nyúlt, és visszavitte az árnyékba. - Kér egy cigarettát?
- Nem, nem szoktam dohányozni. De tudjamit? Adjon egyet. Olyan régen nem szívtam már.
Rágyújtottak.
- Képzelje csak, most épp a menyasszonyomhoz utazok...
- Hozzám? - érdeklődött a lány csípősen.
- Nem, dehogy, az igazihoz...
- Hogy maga mekkora egy csaló - nevetett a lány.
- Nem, igazából megint nem mondtam igazat. Az unokaöcsémet megyek meglátogatni. Egy kollégiumban lakik, és azt hiszem, kisebb anyagi gondjai támadtak... Látja, nem csak én vagyok ilyen hanyag a családban. Ezenkívül ne nézzen úgy rám, mintha egy szavamat se hinné...
- Miért lehet magának akár egy szavát is hinni?
- Ki tudja. - mondta elgondolkodva. - Talán még az is előfordulhat véletlenül.
- Ó, maga hazug...
Nevettek.
*
A vonat egy óra múlva érkezett. A lány vonata. Hangosan nevetve búcsúztak, és a férfi segített feladni a lépcsőn a nehéz csomagot. A lány búcsúzóul kihajolt az ablakon.
Mielőtt elindult a vonat, a férfi megfogta a kezét, és ismét kezetcsókolt.
- Nos kedvesem, mikor is tartjuk azt az esküvőt?
A lány nevetett. A vonat lassan elindult a férfi eleresztette a kezét, de lassan lépkedett a szerelvény mellett.
-Várjon egy percet, - kiáltotta a lánynak, aki a gyorsuló vonat ablakából integetett. - Mi a neve?
- Anna! Király Anna.
- Anna - nyugtázta apró fejbólintással a férfi, majd búcsútintve hátatfordított, és visszasétált a lámpaoszlophoz. Rágyújtott egy cigarettára, és elgondolkodva fújta maga elé a füstöt.
|
|