A pénteki napon végül nem csak a pályát látogattam meg, de egy könnyített edzésen is részt tudtam venni. Pengeélen táncoltam, mert bár nem éreztem fájdalmat, titkon tudtam: egyetlen rossz mozdulat is elég lehet ahhoz, hogy nagyon rossz vége legyen a dolgoknak. Plusz erőt adott még a békülés Kicsimmel, így aztán ha nem is ép testtel, de ép lélekkel készülhettem életem eddigi legfontosabb mérkőzésére.
Lovász továbbra is megerősítette, hogy mindenképpen a kezdőben számít rám.
Arról fogalmam sem volt, hogy barátaim betartják-e ígéretüket, és tényleg megjelennek-e a mérkőzésen. Reni biztosan nem, de ez talán nem is olyan nagy baj, sőt.
Így a mérkőzést megelőző nap csendesen letelt. Mint említettem laza edzés, nyugodt taktikai megbeszélés, majd a kezdőcsapat kijelölése. A sok taktikai elemet látott táblán ezúttal a következő felállás volt látható: négy-négy-kettő.
Ez mindössze annyit jelent, hogy négy védő, négy középpályás, és két támadó játékos elől. Ha úgy tetszik a két „ék.”
Ezúttal-e két csatárjátékos nem más, mint a Breske-Baráth kettős. Még olvasni is fantasztikus volt, reményeim szerint a pályán is ilyen fantasztikus pillanatokat fogok átélni alig huszonnégy óra múlva…

Eljött végre a várva várt nap. Az éjszaka mindössze csak néhány órát tudtam aludni. Végig csak forgolódtam, nyugtalankodtam, kijárkáltam. Ahogy egyre inkább közeledett az idő, annál jobban berezeltem. Nem tudtam eldönteni, ez csak az egészséges izgalom-e, vagy a totális blokkolás közelít felém, ahogy pályára lépek. Már nyolc órakor döntöttem magamba folyamatosan az energiaitalokat, kávékat, és minden koffein tartalmú, felpörgető dolgot. Mindezt persze csak legális keretek között. Közben folyamatosan kenegettem a combomat is. Az előző adag még szinte fel sem szívódott, már a következőt kentem rá. Nem bízhattam semmit sem a véletlenre.
Délben volt a találkozó a pályán, onnan indultunk az egyesület buszával.   
Az idő ólomcipőben járt, még tíz óra sem lehetett, mikor már régen indulásra készen álltam. Kicsim a csini kis köntösében tett-vett körülöttem, szendvicseket csomagolt, citromos teát, és rengeteg csokoládét.
Csak meredten ültem a konyhaasztalnál, és a falióra mutatóit néztem szüntelenül. Egyedül szerelmem szavai rángattak vissza a jelenbe:
- Mi a baj? – kérdezte kis mosollyal, mintha nem tudná.
- Semmi. – válaszoltam egykedvűen.
- Nem akarsz valami jó kis rímet összehozni, te kis rapper-focista? – mosolygott továbbra is, majd átölelt.
- Be vagyok szarva, de kibaszottul…
- Hát, ez igazán költői, de nem rímelt. – huncut vigyor továbbra is.
- Attól még igaz. Biztosan nem akarsz velem jönni?
- Ne haragudj, de nem. Belepusztulnék az izgalomba, még a tévén keresztül is nagyon nehéz lesz. Tudod mennyire féltelek… - majd gyengéden megsimogatta a homlokomat.
- Nem lesz semmi baj. Kimegyek, és játszom. Megpróbálom életem legjobb formáját adni, és talán minden megváltozik majd.
- Nem akarom, hogy bármi is megváltozzon. Azt akarom, hogy te mindig az maradj, akibe beleszerettem anno. Nem számít, hogy segédmunkás vagy-e, vagy sztárfocista Madridban. Csak te számítasz.
- Ezért imádlak annyira…De soha többé ne emlegesd Madridot! – majd jót nevettünk.
- Bocsánat, nem azt akartam mondani! A nagy Milánó! – helyesbített.
- Bizony-bizony. A nagy Milánó. És azon belül is a „nerazzurik.”
- Mit adnál azért, hogy egyszer ott játszhass? – jött egy érdekes kérdés, de persze elhülyéskedtem.
- Mondjuk téged! – vágtam rá.
- Szemét! Képes lennél feláldozni ezért?
- Minden további nélkül! – röhögtünk ismét egy jót. – De…még mielőtt Milánóba szerződnék, előtte el kell mennem Kaposvárra, hogy zöldfülűként megpróbáljak alkotni valami maradandót.
- Hidd el, már így is nagyon büszke rád mindenki. Bármi is legyen ennek a mérkőzésnek az eredménye, oka volt annak, hogy oda kerültél. Ezt soha ne felejtsd el…
- Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Merem remélni, különben tőlem durvább sérüléseket fogsz elszenvedni, ezt garantálhatom.
- Már ezért érdemes lesz odafigyelni magamra. Ugye nagyon fogsz szorítani a tévé előtt?
- Megígérem!
- Ha sikerülne gólt szereznem…nagyon figyeld majd az örömömet!
- Legalább kétszer látni akarom azt az örömöt…
Bár így lenne. Én már akkor is örülnék, ha nem is tudok gólt szerezni, de legalább látványosan játszva jó eredményhez tudnám segíteni a csapatot.

A Kicsimmel folytatott beszélgetés valamelyest felgyorsította az időt, és már csak azt vettem észre, hogy ideje lenne indulni.
Valamivel bátrabban, határozottabban, elszántabban nekivágtam a három perces útnak a pályáig.
A busz már ott várakozott ránk. Először Lovász edzőt pillantottam meg, majd Breske is előkerült a busz ajtajában. A többiek már mind a fönn dekkoltak, egyedül Mészárost nem láttam még sehol.
Nagy meglepetésemre az ifi edzőm, Lajos bácsi is előkerült a kisebb tömegből. Oda is lépett hozzám, és mindössze ennyit mondott:
- Csak nem gondoltad, hogy kihagyom életed nagy meccsét? Látni akarom, milyen focistát neveltem! – nevetgélt az öreg, és ahogy éreztem rajta már nem lehetett szomjas. Ennek ellenére kiváló szakember, és valóban neki köszönhetem, hogy most itt vagyok. Ebben a pillanatban megláttam Mészit is, amint magányosan, cuccaival a hátán ballag a busz irányába. Mit sem törődve vele, én is felszálltam a buszra. Pontban délben elindultunk Kaposvárra, hogy lejátszuk a bajnokság kimenetelét döntően befolyásolható mérkőzésünket…

folyt.köv.