Szélsebesen viharzottam ki a temetőből. Immár nem csak a gyász nyomta a szívem, hanem a düh tépte cafatokra.
Pillanatnyi enyhülést hozott, amint megláttam Dokit az autójához támaszkodva.
Mintha valamiféle égi jelzés lett volna, hogy újra szakadni kezdett az eső.
Fekete öltönyömet a fejem fölé tartottam, mint egyfajta alkalmi esernyőt.
Doki szomorú tekintettel, szomorú halk hangon, mit sem törődve az esővel szólított meg:

- Gyalog vagy?
- Igen. – válaszoltam csendben.
- Gyere, elviszlek. – ajánlotta fel.
- Hova?
- Hozzám. Ott leszünk néhányan. Utoljára még szeretnénk koccintani vele… - hajtotta le a fejét. – Netán most sem érsz rá?
- Azt hittem, utálsz…
- Utállak is. De ez a nap…ennek a napnak többről kell szólnia…sokkal többről…
- Rendben van. Menjünk, Doki… - ültem be az autóba.
Lassan elindultunk hozzájuk. Nagyon kínosan éreztem magam ebben a helyzetben. Fogalmam sem volt, hogy indítsak beszélgetést Dokival, így a legmegfelelőbbet választottam. Érdeklődésem őszinte volt.
- Mondd csak… Csabi jól van? – kérdeztem kicsit félve a választól.
- Ez most komolyan érdekel, vagy csak nem tudsz mást kitalálni?
- Nem tudtam mást kitalálni, de ennek ellenére érdekel, mi van a sráccal. – mondtam határozottan.
- Eltört két bordája, és kiesett egy foga. Ezt leszámítva nincs komolyabb baj. Ne aggódj, nem fog feljelenteni.
- Ezt miből gondolod?
- Szerinted meg merné tenni? Ugyan már… - csóválta a fejét. – Ugyanakkor elismerte, hogy ő csinált ezzel hülyeséget, és tudja, rosszabbul is járhatott volna…
- Sajnálom… - fogtam a fejemet.
- Azzal kicsit talán elkéstél. De mindegy. Ami volt, elmúlt. Lesz még ilyen a történelemben. – zárta le a témát.
Gyorsan odaértünk hozzájuk. A többiek már javában ott voltak, a barátaim.
Akik kiálltak mindig mellettem, én pedig oly csúnyán viselkedtem.
Míg rengeteg embernek sztár voltam, itt csak egy nagyképű fasz.
Ám ilyenkor mutatkozik meg, kik az igazi barátok. Egyikük sem éreztette velem, hogy neheztelnének rám. Bár tény, nem is ezért vagyunk most itt. Dokival az előszobában foglaltunk helyet. Udvariasan megkérte a többieket, hogy most egy darabig ne zavarjanak minket. Én is éreztem, hogy beszélnünk kell. Egy-egy üveg sör mellett, ahogy mindig is.
- Drága Sandeszunkra! – emeltem magasba az üveget csillogó szemekkel.
- Egészségedre, Sandesz! – húzta meg Doki is az üveget.
Miután megkóstoltunk egy jó fajta pálinkát is, belekezdtem:
- Bár elég szomorú, hogy tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy…
- Nem kell, Holland! – próbált hátrálni.
- De igen! – förmedtem rá. – Akkor is el fogom mondani, amit akarok! – pityeredtem el.
- Jól van. Meg sem szólaltam…
- Gusztustalanul viselkedtem veled. Nagyon sajnálom. Őszintén. Kérlek, ne haragudj rám. – tartottam szünetet – Bár meg nem történtté alakíthatnám, amit tettem… De nem tudom. Nem tudom azt sem, mi történt velem akkor.
- Én sem tudom… - értett egyet. – És, most akkor mi van? – érdeklődött.
- Két kérésem lenne hozzád. Két óriási kérés.
- Mondd az elsőt.
- Bocsáss meg nekem, Doki! – néztem mélyen a szemébe.
Ekkor a vállamra tette a kezét, és könnyein át csak ennyit mondott:
- Megbocsátok, te szarházi. – majd átöleltük egymást.
Amikor már kisírtuk magunkból a fájdalmat, a szomorúságot, és a csalódottságot, folytattuk a beszélgetést.
- És mi volna a másik kérés? – türelmetlenkedett Doki.
- Gyere vissza a banda élére!
- Ó, nem, Holland! Kösz, de azt ne…
- Várj már! – szakítottam félbe – Várj egy kicsit. Nyugi. Oké?
- Oké… - sóhajtott.
- Azt szeretném, hogy csak a ma éjszakára térj vissza közénk. Utána ígérem, soha többé nem zaklatlak ezzel, és a barátságunk is megmarad. Ha nem akarsz maradni, rendben. De ma éjjel szükségem van rád. Kérlek!
- Miért, mi van ma éjjel? – kelt fel benne a kíváncsiság.
- Rendet teszünk azok között, akik megölték Sandeszt. – vágtam rá.
- De hát Sandesz öngyilkos lett, Holland! Miféle elmebajod ez már megint? – támadt rám.
- Én ezt nem nevezném annak. Ennyi erővel maga a hitelezője is felköthette volna oda!
- Hagyd már ezt a szart! – pattant fel mérgesen. – Te tényleg javíthatatlan vagy!
- Várj! – förmedtem rá – Neked ugye fogalmad sincs arról, kivel állt Sandesz kapcsolatban?
- Ez már nem tök mindegy, baszki? Meghalt, hagyjuk békében nyugodni! Aki a lóvét adta neki, az meg már úgysem kaphatja vissza a pénzét! Fejezd már ezt be!
- Sajnos még nem tudod, mekkorát tévedsz. Aki a pénzt adta neki, nem fog lemondani róla. Tudod ki adta azt a pénzt?
- Te beteg vagy…
- Tudod ki adta a pénzt neki?! – kiabáltam.
- Nem, baszd meg! Kicsoda? – akadt ki, csak legyen már túl rajta.
- Vadászi. – mondtam egész természetesen a bűvös nevet. Ekkor kitágultak a szemei.
- Hogy…kicsoda?
- Vadászi. – ismételtem még egyszer ugyanazzal a hanglejtéssel.
- Ezt meg honnan veszed?
- Anita most szólta el magát a temetőben. Kétség sem férhet hozzá, ő adta a kölcsönt.
- A büdös kurva életbe… - ült vissza Doki.
- Anita azt is elmondta, hogy a legutolsó látogatás alkalmával Sandeszt alaposan megverték. Ez lehet a magyarázat a zúzódásokra.
- Jézusom… És ezt Anita végignézte? – szörnyedt el. Ám a legszörnyűbbet még csak most mondtam.
- Nem egészen. Őt ugyanis…őt… - akadt el a hangom…
- Mit tettek vele? – türelmetlenkedett Doki.
- Meg…megerőszakolták… - szipogtam.
Doki egy pillanatig végignézett az asztalon, hogy vajon mit vághatna a földhöz.
- A rohadékok! – ugrott fel újra üvöltve, majd nem a földhöz, de a falhoz vágta a sörös üveget.
- Nyugi, haver! Csendesebben! – csitítottam, nem akartam, hogy a többiek meghallják. – Tudom, én is így reagáltam, mikor meghallottam, de nézz rám! Nézz már rám! – ráztam meg.
- Mo…mondjad… - rendesen eltorzult a feje.
- Ezek nem fogják annyiban hagyni. Anitából vagy a pénzt akarják kiszedni, vagy ami még rosszabb, beállítják a többi lány közé.
- Nincs más lehetőség? – kérdezte szinte könyörgő szemekkel.
- De, van. Anita is úgy végzi, mint Sandesz. És ezt nem hagyhatjuk. Meg kell védenünk őt is, és ezzel másokat is. Kitakarítjuk őket a klubból is.
- Hogyan képzeled el a dolgot? – érdeklődött.
- Elmondom. El fogom mondani. Mindenképpen úgy, hogy soha többé ne kerüljön az utunkba ez a féreg. Ma éjjel rendet teszünk! Nem ígérhetek semmi jót, fogalmam sincs mi lesz ebből. De már nem is érdekel. Egyáltalán nem érdekel. Benne vagy?
- Ha ebből kihagynál, én magam nyírnálak ki! Intézzük el a dolgot.
- Doki, ha nem muszáj, nem akarok vérfürdőt… - parancsoltam rá.
- És ha mégis elkerülhetetlen?
- Akkor barátom… - bólogattam – Folyjék tisztességesen!
Ezzel a mondattal ideiglenesen le is zártuk a beszélgetést. Terveim közt szerepelt, hogy először egymagam megyek az oroszlán barlangjába.
Vadászinak ugyanis volt egy kedvenc tartózkodási helye a belvárosban, az egyik saját kaszinója. Bennfentesektől biztosra megtudtam, hogy ezen az estén is ott fog tárgyalni valakikkel.
Elintéztem még jó néhány meghatározó telefonbeszélgetést, és elindultam a belvárosba, Vadászi kedvenc törzshelyére…

folyt.köv