A tizenöt perc szünet úgy pergett le, mintha mindössze tizenöt másodperc lett volna az egész pályafutásunk. Lovász semmi extrát nem tudott hozzátenni a dologhoz, ám tőle szokatlan módon megdicsért minket, és a támadóbb játék felvállalását kérte.
Ezzel szabadabb kezet adott Breskének, és ez engem is nagy örömmel töltött el, hiszen vele jól megy a játék. Nekem sem mindegy, mennyire jönnek fel többen a támadással.
Így aztán a végletekig feltüzelve, elszántan futottunk vissza a pályára. A hazai közönség újra elkezdte imádott csapatát éltetni, miközben a mieink is vad tombolásba kezdtek. Fogalmam sem volt, mi fog történni a második félidőben, de az izgalom előre borítékolható volt.
A szabályok értelmében a hazaiak kezdték a második játékrészt. Számomra is meglepetés volt, hogy az első félidőben tapasztalható beszari játékunknak ezúttal nyoma sem volt. A saját térfelén támadtuk le az ellenfelet. Olyan szinten támadtunk ki, mintha a világbajnoki döntő utolsó percében járnánk egy gólos hátrányban, és már minden mindegy alapon kéne játszanunk.
Ám ez nem volt világbajnoki döntő, nem is álltunk vesztésre, és nem is az utolsó percben jártunk. Minden nyitott volt, és én mindennél jobban meg akartam nyerni ezt a találkozót.
Ezer fokon izzott a levegő a pályán, mindannyian elképesztő iramot diktáltunk. Sikerült folyamatosan nyomás alatt tartanunk az ellenfél kapuját, minden játékosuk arcán kiütött az értehetetlenség, nem tudták mire vélni a dolgot. Edzőjük egyre jobban üvöltözött, kiabált, csapkodott. Ezzel szemben Lovász feszülten ugyan, de lényegesen csöndesebben nézte a történéseket.
Abszolút nyílt volt minden, helyzet itt is, helyzet ott is. Nem lehetett különbséget tenni a csapatok között, mindenki a maximumot, és még plusz tíz százalékot adott ki magából. Egymás után követték egymást a jobbnál jobb lövések, szemet gyönyörködtető kapusbravúrok, csattanó kapufák.
Azt hiszem még életemben nem élveztem annyira a játékot, mint most.
Az összesen öt-hatezres kis stadionban pokoli hangulat uralkodott, mintha legalább húszezren lettek volna.
A hatvanharmadik percben a hazaiak szögletet rúghattak, ám Mészáros ezúttal szemfülesen kivágta a labdát majdnem a kezdőkörig. Óriási mázlinkra pont Breske kaparintotta meg a játékszert. Peti parádésan fordult le védőjéről, éreztem, hogy most valami komoly dolog fog történni. Ha nála van a labda, az garancia arra, hogy a támadás mindenképpen be lesz fejezve vagy így, vagy úgy.
Mindössze két védő állt a saját térfelén, az összes többi játékos a mi tizenhatosunk előterében ragadt a rosszul sikerült szöglet után.
Breske mint akit ágyúból lőttek ki úgy indult előre, kettő a kettő ellen jó esélyünk volt arra, hogy kihozzunk valamit a támadásból.
A két védő láthatóan kétségbeesetten hátrált meg, látszott rajtuk a tehetetlenség. Egyre közelebb jutottunk a kapuhoz, ekkor Peti felém emelte a labdát. Sikerült lefutnom a meglehetősen rosszul helyezkedő védőt, így a labdát már a tizenhatoson belül vehettem át. Éles volt a szög, így egy bokamozdulattal visszajátszottam Petinek, aki majdnem sakk-matt helyzetben volt, de közben beérték a védői.
Ő még parádésabban akarta befejezni az akciót, ezért mosolyogva, laza mozdulattal megint visszaemelte nekem, és így már ember nem volt a közelemben. Öt méterre álltam a kaputól, amely teljesen üresen tátongott. Lesről szó sem lehetett. Kissé magasan jött, ezért felugrottam, és félfordulatból, minden dühömet beleadva elemi erővel vágtam a kapu kellős közepébe a labdát! A néhány száz ember egyszerre üvöltötte:GÓÓÓL!!!
El sem akartam hinni, mi történik. Breske Petit ölelgettem, szorongattam hálám jeléül, hogy a második gólpasszt adja nekem ezen a mérkőzésen. Kifutottam szurkolóinkhoz, néhányukkal le is pacsiztam gyorsan. Ezután a kamerák felé rohantam, és megcsókoltam a jegygyűrűmet!
Így aztán Kicsimnek is üzenhettem végre!
Ezúttal már egy-kettő állt az eredményjelzőn. Innentől kezdve nekünk nem vált ugyan sürgőssé a dolog, kicsit vissza is húzódtunk, átengedtük a kezdeményezést a hazaiaknak.
Ám az idő múlásával ez a sokoldalú mérkőzés elővette legrosszabb arcát. Az idegességtől elvakult hazai játékosok rendre faragtak minket, egyik belépő durvább volt, mint a másik. Apránként én is újra érezni kezdtem a combomban a most még csak figyelmeztetően lüktető fájdalmat.
A probléma mindössze ott merült fel, hogy a mieinket, köztük engem sem kellett félteni ilyen esetekben. Beindultak a törlesztések, megtorlások, a kezdeményezések. Egyre kevésbé volt a labdáé a főszerep, és ez a szurkolókra is kihatott.
Szinte percenként kellett a biztonságiaknak megfékezniük az indulatokat a lelátón.
Éppen kaptam egy használható labdát, és már indultam is volna vele mikor a kettes számmal ellátott hazai játékos könyörtelenül eltarolta a támaszkodó lábamat.
Kisebb ápolásra is szorultam, a pálya szélén jegelni kellett a bokámat. A combom is egyre jobban rakoncátlankodott.
Visszatértem, de nem tudtam elfelejteni az iménti durva szerelést. Csak az alkalomra vártam, s mikor elérkezettnek láttam az időt, cselekedtem.
A velem szemben szabálytalankodó védőhöz került a labda, s én mit sem törődve azzal, hogy elérhetem-e, avagy sem, már jó három méterről elindítottam a becsúszást. A második méternél járhattam, amikor elrúgta a labdát, de én nem hátráltam. Lemásolva iménti megmozdulását, brutálisan elkaszáltam a szintén támaszkodó lábat. Ellenfelem fájdalmas arccal esett a fűre, a bíró erősen a sípjába fújt. Megijedtem, már láttam, hogy a zsebében kotorászik.
- Lekésett róla Baráth! – tudatta határozottan bűnömet.
- Pedig siettem, ahogy tudtam! – gúnyolódtam.
- Sárga lap! A következőnél mehet zuhanyozni! – mutatta fel a lapot, ám ekkor elborult az agyam.
- Mi a faszról beszél?! – üvöltöttem. – Amiért engem letarolt nem kapott semmit, én meg egyből lapot?!
- Figyelmeztetem, hagyja abba! – ekkor odaözönlöttek a játékosok mind. Botrány volt kialakulóban.
- Mi az, hogy „figyelmeztet?!” Mondja, mégis melyik meccset nézi?
- Húzz már innen a picsába te barom! – kezdett el lökdösni az egyik Kaposvári.
- Te takarodj innen a kurva nénikédbe!
- Nekem ugatsz, te kis köcsög?
- Igen neked! Anyádat lökdössed, te bunkó gyökér! – majd én is arrébb taszítottam.
Ekkor már mindenki mindenki ellen volt, a bíró képtelen volt megfékezni az indulatokat. Egyre másra estek keltek a játékosok, óriási dulakodás, mezráncigálás, lökdösődés alakult ki.
Mindössze akkor kezdtek csillapodni kicsit a kedélyek, amikor mindkét edző berohant a pályára, és saját tanítványaikat kezdték nyugtatgatni. Közben a hazai közönség egyöntetűen szidta mindannyiunk édes anyját, de ezt már azért megszoktuk az idegenbeli meccseken.
Majd öt percbe tellett, mire helyrerázódtak a dolgok. Ekkor azonban sportszerűtlen jelenet következett:
A hazaiak meg sem várva a sorok rendeződését gyorsan elvégezték a szabadrúgást. A bírót figyeltük mindannyian kérdően, hogy ez most mit akar jelenteni?
Mikor a harmadik passz után sem fújta le a dolgot, rájöttünk: itt ebből gáz lesz!
Ám sajnos a felismerés túl későn érkezett. Védőink még csak vissza sem értek, így a meglehetősen kérdőjeles akció végén a tízes számú haza játékos egy az egyben kiugrott, és Áron kapusunkat kicselezve a hálóba passzolta a labdát.
Az egyik oldalon boldog, önfeledt arcok, a másik oldalon reklamáló, feldúlt játékosok.
Én csak hosszasan fogtam a fejemet, és eszembe sem jutott most odamenni ehhez a patkány játékvezetőhöz. Ha a közelébe megyek azonnal torkon rúgom, az egyszer biztos.
A heves reklamálás vége az lett, hogy Breske is kapott egy sárga lapot.
A hetvenhetedik minutumban így mi végeztünk el középkezdést, kettő-kettes állásnál.
Érezhetően úrrá lett rajtunk a káosz, és a tanácstalanság. Szinte azonnal elveszítettük a labdát. A játék képe kezdett az első félidei teljesítményhez hasonlítani. Csak elvétve sikerült átjutnunk a félpályán, és akkor is csak pillanatokra. Nehezen bírtam már a futást, a combom kezdte feladni az aznapi szolgálatot. Szerettem volna palástolni fájdalmamat, de ez nehéz feladat volt. Csak az nem látta, hogy baj van, aki nem akarta.
Mindeközben egy kapu előtti kavarodást követően a Kaposváriak újra megszerezték a vezetést. Hibátlan akció, szellős védelem, könyörtelen helyzetkihasználás.
A nyolcvannegyedik percben már a hazai csapat vezetett három-kettő arányban. Lovász leszegett fejjel ült vissza a kispadra, már kiabálni sem volt kedve.
Még a középkezdés előtt a hazaiak frissítettek is, kettős cserével erősítették meg a védelmüket.
Egyetlen árva szó nélkül végeztük el a középkezdést. Egyre jobban húztam, vonszoltam magam után a sérült lábamat. Közben imádkoztam magamban, hogy csak ezt a pár percet bírjam ki még valahogyan. A védelmünk rendeződni látszott, és ellenfelünk sem vállalt már fel felesleges kockázatokat.
Enyhe fölényben voltunk már, de igazi gólhelyzetet nem tudtunk kialakítani. Közben lepergett a rendes játékidő is, ám hat perc hosszabbítás következett a pályán lezajló balhé miatt. Ahogy a negyedik játékvezető felmutatta a táblát, rajta a hatossal, felcsillanni látszott még egy kis remény. Lovász heves karlendítésekkel jelezte, hogy mindenki törjön előre. Minden mindegy alapon támadjunk le, egyszer már sikerült rendesen összezavarnunk őket a félidő elején. Miért ne jönne be ez mégegyszer?
Közben kinéztem a vendégszektorban helyet foglaló barátaimra. Elmosolyodtam, majd hálám jeléül feléjük intettem.
Közben elindult az utolsó támadások egyike. Pércsi hozta fel a labdát, majd visszaadta Petriknek.
Petrik előretört, de szabálytalankodtak vele, ám a bíró ezúttal helyesen alkalmazott előnyszabályt, mivel a labda Kozmánál maradt. Méterről méterre haladtunk egyre beljebb, de ez még mindig kevés volt. Mészáros is feljött az akcióval, és mintegy huszonöt méterre a kaputól hosszan kitette a jobb szélre nekem a labdát. Rendesen megfuttatott, minden idegszálammal a labdára koncentráltam, és próbáltam feledni a fájdalmat. Valósággal elnémítottam a combomban lüktető poklot, és csak arra koncentráltam, hogy még a vonal előtt elérjem a játékszert. Mindeközben két védő is a nyakamban loholt, így nem volt egyszerű dolgom.
Talán épp a vonalon, de sikerült visszahúznom a labdát. A nagy lendület azonban az egyik védőmet elvitte, a partvonalon túlra csúszott ki, így már csak egyetlen hazai játékost kellett átjátszanom.
Megint elkezdtem a szokásos biciklicselt, közben egyre beljebb csalva a távot a kapu irányába. Ám sajnos rutinosabb volt annál, hogy ezt megegye, így taktikát kellett váltanom. Már a tizenhatos vonalán belül jártam.
Kicsit elhúztam a labdát a vonal irányába, hogy onnan adhassam be, ám az utolsó pillanatban meggondoltam a dolgot, és lövőcselre szántam el magam.
Ezáltal a beadásnak tűnő labdát a lövés lendületével visszahúztam, hintába ültetve ezzel az ellenfelet. 
Már a bal lábammal toltam befelé a lasztit, amikor a visszanyúló láb elkaszálta a jobb bokámat.
Hatalmasat estem, és hirtelen minden eddiginél kínzóbban jöttek a fájdalom hullámai a combomban. Arcom erősen a fűhöz lapult, és sípszót hallottam.
Itt a vég, ez a degenerált állat még azt hiszi, hogy színészkedek. Most ki fog állítani műesésért…
Ám hazai szurkolók morajlásából másra következtettem. Felnéztem, és láttam amint a bíró a büntetőpontra mutat. Megkaptuk a tizenegyest!
Társaim kis megkönnyebbüléssel segítettek felkelni, közben a hazaiak egy emberként basztatták a bírót. Ám ezúttal kétség sem férhet hozzá, ez tizenegyes.
Kezembe vettem a labdát, és lassan végig sántikáltam a vonalon. A többiek mindannyian félreálltak, mintha ezzel is jelezni akarnák: én hajthatom végre az ítéletet.
Breske mellé érve megálltam, és felé fordultam. Mélyen a szemébe néztem, és a kezébe nyomtam a labdát:
- Varrd be, és menjünk haza! – mondtam.
Vigyorogni kezdett. Én közben kinéztem Lovászra, és a megfelelő kézjelzésekkel tudtára adtam, hogy cserére van szükségem. Nem bírom ki ezt a maradék pár percet sem. Ő erre habozás nélkül magához hívta a hozzá legközelebb ülő játékost. Már nem számított, ki áll be.
Én mindenesetre lebicegtem. Leültem a kispadra, és erősen Breskére koncentráltam.
Lovász rám nézett:
- Jól van? – kérdezte.
Ezután sípszó törte meg a feszült csendet, és Peti rárobbant a labdára. Pimasz, laza mozdulattal a jobb oldalra fektette a kapust, míg ő a bal sarokba gurította a labdát. Három-három.
- Életembe nem voltam még ilyen jól! – feleltem.
Ezek után már a középkezdésre sem volt szükség, a játékvezető lefújta a találkozót. Így aztán egy eseménydús találkozón, életem eddigi legjobb mérkőzésén három-hármas végeredmény született, amelyen két gólt sikerült lőnöm, kiharcoltam egy tizenegyest, és kaptam egy sárga lapot. Ha ennél jobban mutatkozok be, az talán nem is lett volna valóság…  

foly.köv.