- Holland! Hé, Holland! Ébredj már fel! – keltegetett egy ismerős hang, mint oly sokszor. Felemeltem a fejemet a kezeimről, mindvégig ülve aludtam a „Holland klub” irodájában.
Kriszta ébresztett. Ő a klubom egyik pultosa volt. Fiatal, kedves, és nem mellesleg roppant csinos. Régi kedves ismerősöm, így sokkal több mindent enged meg magának velem szemben, mint a többi alkalmazottam. Nagyon őszinte, és amilyen kedves olyan szókimondó is. Jó haverok vagyunk ezzel a csajjal.
- Mi van, ég a ház? – kérdeztem erősen begyógyult szemekkel.
- Nem, a ház nem ég! Csak az én pofám miattad baszki! – kedvessége nem ismert határokat.
- Most mit skerázol itt feleslegesen, alig élek így is. – vágtam vissza.
- Azt látom!
- Jaj már, Kriszta! Kérlek, ne buzerálj annyit! Ha nem tűnt volna fel, picsa másnapos vagyok… - borultam vissza az asztalra.
- Azt elhiszem, egy ilyen buli után. – tette továbbra is a szemrehányást.
- Ne viccelj már, tegnap félholtra vertük idegenben a Vasast, ami nem kis teljesítmény. Még szép, hogy megünnepeltük.
- Az odáig rendben van. Téged viszont az asszony fog félholtra verni, ha nem hívod vissza tíz percen belül! – fenyegetőzött.
- Reni? – néztem értetlenül.
- Nem, baszd meg! Anyám! – bírtam a stílusát.
- Anyád is nagyon dekoratív kis nő a korához képest. Akarsz netán egy kistestvért?
­- Anyád!
- Ó, köszi, de nekem nem kell kistesó. – vigyorogtam.
- Órák óta keres a vonalason, mivel a mobilod ki van kapcsolva. Össze vissza hazudoztam már neki mindent, úgyhogy légy oly kedves felhívni! – majd hozzám vágta a telefonomat.
- Mennyi az idő ilyenkor? – kérdeztem félve.
- Mindjárt negyed kettő. – jött a fájdalmas válasz.
- A kurva életbe! – kiáltottam – Ezt a kibaszást!
Majd bekapcsoltam a telefonom, és már hívtam is Renit. A második kicsengés után már fel is vette:
- Hol a büdös francban voltál egész éjszaka, megtudhatnám? – kelt ki azonnal magából.
- Önnek is kellemes hétfő reggelt kisasszony! – próbáltam humorizálni feleslegesen.
- Ne kisasszonyozz itt nekem, hallod?! Azt kérdeztem, hol voltál az éjjel? Arról volt szó, hogy a meccs után együtt vacsorázunk! – valóban így volt, ám ez csak most ugrott be nekem is.  
- Ó, Tündérke nagyon sajnálom! Ne haragudj rám kérlek. Kicsit beültünk a klubba a meccs után a többiekkel, így oltári nagy buli kerekedett. És sajnos többet ittam a kelleténél… Itt ébredtem az irodában tíz perccel ezelőtt, bocsáss meg kérlek…
- És most ennyivel el van intézve? Amióta van az a rohadt klub, hetente legalább kétszer elfelejtesz hazajönni! Szeretném tudni, mi ennek az oka? – vont kérdőre.
- Jézusom, te féltékeny vagy? – hökkentem meg – Ne csináld ezt, semmi okod rá! Tényleg buli volt, és itt ragadtam, ennyi az egész. Utána már nem mertem kocsiba ülni… - próbáltam menteni magam.
- Mert biztosan nem futja a pénzedből taxira… - támadott le ismét.
- Nézd, már bocsánatot kértem. Mit tehetnék még? - tényleg tanácstalan voltam. 
- Kicsit gondolkozz el a dolgokon, ezt nagyon ajánlom! Nekik csak a „Holland” vagy, de nekem Baráth Tomi… Ezt ne felejtsd el. – majd lerakta a telefont.
Még egy apró kis pofát vágtam a telefon végén, és utólag is elköszöntem:
- Persze Tündérke, vigyázz magadra, szia!
Kicsit rendbe kaptam magam, és kimentem a vendéglő térbe.
Nagy, és tágas hely volt ez, kábé ötszáz fő befogadására alkalmas. Sok rendezvényt tartottak itt, amiből szintén nem kis összegek folytak a zsebembe.
Mivel az árak sem voltak éppen barátiak, csak egy bizonyos társadalmi kör látogatott ide, de ők rendre rengeteg pénzt hagytak itt.
Ez a hétfő azonban olyan volt, mint minden átlagos hétfő délután. Egy-egy gazdag nagyképű seggfej, törzsszurkolók, vagy a Fradi serdülő kis játékosai jöttek be az edzések előtt, vagy után.
Ők itt mindig kaptak ingyen egy-egy fél literes üdítőt, amit kedvük szerint fogyaszthattak vagy benn, de akár el is vihették.
Két kis kölyök most is volt a néhány vendég között, ők a tizenkét éves korosztályt képviselték. Mindig kitörő örömmel, és csodálattal fogadtak.
- Szia Holland! – kiabálták most is.
- Szevasztok sztárpalánták! Megvolt a mai edzés? – ellenőriztem őket.
- Igen, megvolt! Nagyon jó ez a hely Holland! – dicsérték a klubot a srácok.
- Triplázzatok, és nektek is lesz ilyen! – kacsintottam az öntelt mondat végén.
- Ejnye, de nagy az egója valakinek! – csapott le rám azonnal Kriszta a pult mögül.
- Ugyan már! Csak meg akarom mutatni a jövő nagy játékosainak, hogy sok munkával, és kitartással nagyon sokra vihetik az életben!
Majd a pulthoz sétáltam, és leültem.
- Gondolom, kávé… - ismerte már minden pillanatomat.
- Jaja! Tripla adag, cukor nélkül. – adtam le a „rendelésemet.”
- Beszéltél Renivel?
- Persze. Majd megnyugszik. Igyál te is valamit! – pattintottam a témát.
- Ti dolgotok, de így nem lesz ennek túl jó vége…
- Majd elviszem este moziba, meg vásárolni. Zárhatjuk a témát? – tártam szét a kezeimet.
- Persze, ahogy kívánod. – válaszolt gúnyosan. – Apropó, míg el nem felejtem! Telefonon keresett egy bizonyos Vadászi László.
- Az meg ki a pöcsöm? – néztem értetlenül.
- Te nem olvasol a sportújságokon kívül semmit? – vont kérdőre.
- Miért, máshol is cikkeznek rólam?
- Te mekkora egy nagyképű farok vagy! – vágta megint a fejemhez.
- Ilyen vagyok, és kész. Ne vidd túlzásba azért! – figyelmeztettem viccesen, majd kortyoltam egyet a kávémból – Szóval, ki is ez a Vadászi?
- Egy rohadt nagy vállalkozó. Plázákat, irodaházakat épít. Nem mellesleg sokak szerint a magyar alvilág egyik kisebb, de meghatározó alakja.
- Az mit jelent, hogy „kisebb.” – tényleg fura volt így hallani.
- Állítólag prostikkal, és drogokkal foglalatoskodik még. Azt beszélik róla, még a saját emberei sem szeretik, olyan rohadt nagyképű féreg. És még csak nem is fizet jól…
- Honnan vagy te ennyire jól felvilágosítva a nagykutyákról? – tényleg meglepett, hogy ennyit tud.
- Tudod, én ülök itt egész nap. Sok ember megfordul itt, beszélnek ezt-azt…
- Ja, értem. – mondtam pofákat vágva, miközben megittam az utolsó korty kávémat is. – És, mondd csak… - haboztam - Az ilyen Vadászi féle nagyember mit akar tőlem?
- Azt majd személyesen fogod megtudni tőle. – válaszolt fura természetességgel, miközben kedvenc poharamat törölgette.
- Úgy érted, ide fog jönni? – kérdeztem.
- Bizony ám, méghozzá ma délután. Szeretne veled beszélgetni személyesen, de, hogy miről azt nem mondta. Annyit mondott, hogy öt körül.
- Az végülis nem rossz. Még van időm hazamenni, és kiengesztelni Renit. Utána meg fordulok is vissza ide. – gyártottam le a napi forgatókönyvet.
- Nézd, Holland… - váltotta komolyra stílusát Kriszta – Nem tudom, ez az ember mit akar tőled, de jobb lesz vigyázni vele. Nem véletlen akar ez veled találkozni, rossz előérzetem van. – tényleg aggódott.
- Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy csak túl kombinálom. De azért kérlek, délutánra rendelj ide néhányat a gorilláid közül…
- Nekem nincsenek „gorilláim.” Ők jó barátok, szurkolók…
- Akik egy ideje már téged kísérgetnek minden meccsed előtt, után. Legtöbbször a saját szurkolóidtól kell megvédeniük.
- Mindegy. – ráztam le – De ha ez téged megnyugtat, ide fogok rendelni pár embert estére, oké? – kérdeztem nyugtató hatással.
- Oké, bajnok! – vigyorgott Kriszta, majd adtunk egymásnak egy pacsit. Igazi jó haverom volt ez a csaj.
- Akkor én most lelépek egy időre, fél öt körül itt vagyok. – majd felálltam a pulttól, és elindultam a kocsihoz.

folyt.köv.