Lágy szellő suhant végig az utcánk végén lévő, általunk létrehozott focipályának nevezett „libalegelőn.”
Az egész nem volt hosszabb húsz méternél, de imádtunk ide járni a hétvégeken.
Ezen a vasárnap délutánon sem volt ez másképpen. Kivételes nap volt ez, hiszen összesen nyolcan voltunk, ami már viszonylag nagy teljesítménynek mondható. Nem szoktunk ennyien lenni. Jó esetben is hatan ha vagyunk, de mindig nagyon jó kis meccseket játszunk. Ez a mai is elég hajtós, helyenként még látványosnak is nevezhető játék volt ezen a szinten.
-     Mehet? – kérdeztem az ellenfél csapatát.
-     Persze, nyomjad! – válaszolt „Csubi” nevű haverom a kapuból.
Ezután bődületes erővel végeztem el a szabadrúgást, melyet egy apró szabálytalanság miatt ítéltünk meg saját magunknak. A labda gyönyörűen suhant el a két emberből álló sorfal mellett. Már csak Csubi volt hátra. Éreztem, szinte előre láttam, hogy nem fogja elérni, bármennyire is jól véd. Így is lett, ám sajnos a labda sem találta meg a hálóba vezető utat. Pontosan az összekötő lécnél hatalmasat csattant, majd elhagyta a játékteret. Csalódottan csak ennyit mondtam:
-     Baszki…
-     Látod, látod! – röhögött Csubi – A szememmel védtem a lövésedet!
-     Ó, hogy a holló vakargassa meg a szemedet! – vigyorogtam én is kicsit bosszúsan.
Mindenki jót nevetett az eseten. A mai játék utolsó mozzanata volt ez a szabadrúgás.
Összeszedtük a labdákat, majd leültünk a kerítés mellé szusszanni egy kicsit.
Ilyenkor kinek mi esett jól, abba kezdett bele. Volt, aki levezetésképpen rágyújtott egy szál cigarettára, volt aki kibontott egy sört, vagy éppen csak elterült a földön, és elégedetten nyugtázta, hogy élete legjobb formáját hozta az aznapi mérkőzésen.
Végül pedig mindig akadt legalább egy személy, aki azonnal hazament, még beszélgetni sem maradt ott.
Akik viszont mindig túlóráztak, Balu (Balázs), Aksi (Gergő), Csubi (Csaba), Dév (Dávid), Csöpi (Attila), Justin (Tibi), s jómagam, Baráth „Holland” Tamás.
Ezúttal én is bontottam egy üveg sört, majd leültem melléjük.
-     Mióta nem dohányzol? – kérdezte Balu.
-     Azt hiszem úgy két hete. Egészen jól bírom, csak az első két nap volt kurvára szar. Utána szép lassan jobb lesz a dolog.
-     Azóta mást szív a kis genyó! – ugatott közbe Dév, ám ez túl gyenge poén volt ahhoz, hogy bárki is röhögjön rajta. Így aztán saját hülyeségébe sült bele.
-     Te inkább fogd be a pofádat kisköcsög! – szólt rá Aksi. Ők testvérek voltak, Dév öt évvel fiatalabb Aksinál, de sokkal vadabb, kicsapongóbb, önpusztítóbb életet él fiatal kora ellenére. Ez mindenkinek feltűnt már évek óta, de ugyanakkor mindig szóvá is tett valaki. Ezúttal Csubi volt a soros.
-     Öcsém, ti nem vagytok ám egyszerűek! Külsőre valóban dagadtak vagytok mindketten, de minden másban hatalmas a különbség. – állapította meg a kábé ötven kilós Csubi a két testvér közötti különbséget. Ám én továbbfejlesztettem:
-     Azt hiszem, a probléma forrását a csecsemőkorra lehetne visszavezetni. – mondtam kellő komolysággal, majd hatásszünetet tartottam. Nem is okoztak csalódást, kíváncsian néztek rám mindannyian, vajon mi fog ebből kisülni. Főleg a „dagi” testvérpár várta a végeredményt. Az eddig csendes Csöpi törte meg a csendet:
-     Micsoda? Csecsemőkorra?! Ezt, hogy érted?
-     Baromi egyszerű. Dév minden bizonnyal az apjától szopott legalább két éves koráig… - erre aztán nagy röhögés kezdődött. Dév belepirult az ízléstelen viccelődésbe, de visszavágni nem tudott. Bátyjának is nagyon tetszett a beszólás.
Elcsendesült a nagy röhögés, néhányan még próbálták továbbfejleszteni a „szoptatós” témát több-kevesebb sikerrel. Én egy pillanatra elbambultam, és a száguldó vonatra néztem, ami alig száz méternyire lehetett tőlünk. Hirtelen a szokatlan csendre figyeltem fel, elhallgattak a srácok. A hallgatást Csubi törte meg egy nekem szögezett kérdéssel.
-     Holnap kijössz focizni te is?
-     Nem, nem tudok jönni. Meccsünk van holnap.
-     Basszus, nem unod még ezt az „igazolt focista vagyok” szarságot?! – támadott le.
-     Ezt meg, hogy érted? – értetlenkedtem.
-     Itt senki sem rosszabb nálad Holland, csupán pontosabban passzolsz. Mégsem vagyunk igazolt játékosok… - szólt belőle a számomra meglepő irigység. Én sem vártam sokáig a válasszal.
-     Most mi a francért baszogatsz?! Tudod, milyen súlyos büntetést kapnék az egyesülettől, ha rájönnének, hogy grundfociban veszek részt? És ha itt lesérülök egy hónapra?! Ennek ellenére amikor csak tehetem, kijövök ide játszani veletek… Nem értem mi a fasz bajod van!
-     Még megszakad a szívem… A nagy Baráth Tomi lealacsonyodik hozzánk… - szólt bele gúnyosan Justin.
-     Bekaphatod, te kis gyökér! – csillapítottam. – Amúgy pedig nem értem, miért vágod ezt a fejemhez! – fordultam ismét Csubihoz. – Úgy mondod ezt a dolgot, mintha csak a kispadot koptatnám a meccseken, és csak nagyzolásból tartoznék a felnőtt csapathoz! Gondolom van fogalmad a statisztikámról, vagy tévedek? – kezdtem kicsit nagyképűen állni a dologhoz.
-     Ugyan, miről beszélsz?! – kérdezte emelt hangon Csubi.
-     Az ifjúságiban huszonhárom mérkőzésen tizenhat gólt lőttem, a felnőttben pedig húsz találkozón állítottak be, és nyolc gólig jutottam. Úgy érzem, nincs különösebb okom otthagyni a csapatot…
Ekkor újra elcsendesedett mindenki. Csak a szél támadt fel egyre inkább, baljósan fejünk fölé terelve a fekete felhőket.
-     Húzzunk a francba, mindjárt leszakad az ég! – jött az életmentő ötlet Csöpitől.
Senki nem szólt semmi, csak felkeltek a földről, és elköszöntünk egymástól.
Gyalog voltam, és nem laktam éppen közel. Pontosabban anyuék közel voltak, de én ekkor már több mint két éve a barátnőmmel voltam albérletben. Nem volt drága a lakás, de sajnos nem kerestünk valami sokat, de azért megvoltunk. Külön szerencsémre jelen tartózkodási helyünk alig pár percnyire volt a nagy pályától, így nem fordulhatott elő, hogy lekésem az edzéseket. Így aztán gyorsan haza is értem mindig szerelmemhez, aki jobbnál jobb kajákkal várt a fárasztó edzések után.
Ma sem volt ez másképpen, azt leszámítva, hogy most „feketén” fociztam a haverokkal.
Szerencsétlenségemre az eső is elkapott, így rendesen megáztam, mire hazaértem.
Felszaladtam az emeltre, és már léptem is be az ajtón.
Kedvesem ott állt a tűzhelynél egy szál hófehér csipkés tangában, és egy egyszerű kék színű pólóban. Hosszú fekete haja szintén vizes volt, akár az enyém. Olyan észvesztően izgatóan hatott rám, ahogy ebben a szerelésben, ezzel az érzékien vizes hajjal kevergette a levest, hogy a szatyrom is kiesett a kezemből.
-     Ejha! – nyugtáztam a látottakat.
-     Szia, Kicsikém! – mosolygott rám ördögien.
-     Neked…neked vizes a hajad… - ez volt ám a felfedezés a részemről.
-     Komolyan? – hökkent meg. – Pedig most zuhanyoztam, és mostam meg a hajamat. Nem értem, hogy történhetett ez… - nevetett.
-     Csak így, egy szál tangában és pólóban főzőcskézel? Nagyon merész vállalkozás így várni engem haza…
-     Na ne mondd! És ugyan miért? – kérdezte, majd közelebb léptem hozzá.
Gyengéden átkaroltam hátulról, majd megcsókoltam zamatos, frissességgel teli nyakát. Közben a kezemet is végigsimítottam a póló két hegyesebb részénél. Imádtam azt a két gyönyörű, formás kis cicit, ami neki volt. Majd jobb kezemmel egyre inkább lejjebb vándoroltam, s a csípője magasságában benyúltam a póló alá, majd újra lejjebb, az érzéki alsónemű belsejébe. Nem ellenkezett, egy árva szava sem volt, csak egy halk, visszafojtott kicsiny nyögés.
-    Ugye tudod, hogy most újra le kell zuhanyoznod velem is… - súgtam a fülébe.
-    Most azonnal induljunk… - érkezett ugyancsak suttogva a válasz.
Pár perccel később még egy pillanatra mintha hallottam volna, ahogy kifut a leves…

   - folyt.köv. -