Ezüst pisztolygolyók 2.

(1) 

1985.ősz

Hollandia- Alkmaar

-Hallo?

-Szia drágám, én vagyok!

-Á, Jane! Szia Kicsim, épp elszenderedtem néhány percre.

-Helyes, pihenj csak, ma este úgyis bírnod kell az iramot a bálba. Hányra jössz értem?

-Ha minden jól megy akkor legkésőbb fél 9-re ott leszek, nem tudom mekkora lesz a forgalom.

-Rendben van, de nagyon vigyázz magadra, nem kell annyira rohanni!

-Ne aggódj szerelmem, vezetni még tudok, de ahogy elnézem az időt nem árt ha kicsit összekapom magam.

-Akkor nem is tartalak fel, készülődj, aztán gyere mert már nagyon hiányzol.

-Értettem hölgyem! Akkor a ma esti viszontlátásra!

-De bolond vagy…

-Szeretlek drágám, szia!

-Én is téged, szia!

            Délután fél 5 volt, mikor letettem a telefont. Tényleg sietnem kellett ha időben oda akartam érni Amszterdamból Alkmaarba. Egy kiadós fürdés, borotválkozás, illatszer, minden ami egy vagány holland báli készülédéséhez szükséges. Bár szívem szerint inkább ülnék ma este a tv előtt, és nézném a kupadöntőt néhány üveg sör és rágcsálnivaló társaságában, de egyszer el lehet viselni a sok gazdag seggfej előtti bájolgást is. Na meg persze a mennyasszonyomnak tett ígéretet sem lehet csak úgy fölrúgni.

Gabriel van Dyk nem arról híres, hogy megszegi az ígéretét. Főleg nem egy ilyen fantasztikus nő bizalmát nem szeretném eljátszani. Azt hiszem hálás lehetek a sorsnak, hogy összehozott minket Jane-nel, pedig ha szülővárosában Tarker mills-ben nem történnek brutális gyilkosságok évekkel ezelőtt, nagy valószínűséggel sosem jött volna Európába.

De történtek…

1976-ban különös gyilkosságsorozat vette kezdetét az amerikai kisvárosban. Megcsonkított, szétmarcangolt tetemek követték egymást éjszakáról-éjszakára. Az áldozatok között volt többek között egy helyi vasút karbantartó, aki elsőként esett áldozatául a gyilkosnak. Őt követte egy állapotos nő, akit egyenesen a szobájában, az ablakon át behatolva téptek darabokra. De ez még mindig csak a kezdet volt, a kisváros lakóit sorra tizedelték, de sohasem találtak semmilyen kézzel fogható bizonyítékot, mely felfedte volna a tettes kilétét. Majd egy napon a félelemtől, és dühtől megvadult lakók egy csoportja önkényesen akart a dolgok végére járni, és hajtóvadászatra indultak az erdőbe. Eme akciónak úgymond „tömegszerencsétlenség” lett a vége. Azon az éjszakán 5 embert gyilkolt meg a fenevad.

Jane ekkor 16 éves volt, öccse, a tolószékhez láncolt Marty pedig 11.

Marty sejtette, hogy mi állhat a dolgok hátterébe, de beszélni erről nem mert senkinek, hisz úgysem hittek volna neki. Egészen addig, amíg ő maga nem találta magát szembe a gyilkossal, aki állítása szerint egy farkasember.   Azon az éjszakán Marty maradandó, és jól látható sebet ejtett az állítólagos szörnyetegen, megmentve ezzel a saját életét.

Jane tudott erről, és hitt is Marty-nak, majd elkezdték keresni azt a személyt, akinek egyik szemét kötés takarta, hisz Marty ott sebezte meg a gyilkost, és egy ilyen sérülés bizony mind emberi, mind állati formában látható.

Másnap megtalálták. Nagy megdöbbenésükre a kisváros lelkésze, Low tiszteletes bal szemét kötés takarta. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ő a gyilkos, de elmondani ezután sem merték senkinek, hisz minden hiába való lett volna. Csakis Marty bácsikája, Red bácsi tudott róla, de ő sem hitt a fiúnak, egészen addig, amíg Low tiszteletes emberi formájában nem próbálta meg megölni az útjában álló Marty-t, de emberként kudarcot vallott a próbálkozás. Nem maradt más hátra, mint megölni a farkast, és ezzel együtt a tiszteletest is. Nehezen, de sikerült egy ezüst pisztolygolyóval véget vetni a gyilkos ámokfutásának.

Mivel a történtekről felesleges lett volna beszélni, pontosabban magáról a farkasról, Red bácsi úgy tárta a lakók elé a történetet, hogy Low tiszteletes „megőrült”, és megmagyarázhatatlan okokból kezdett el gyilkolni. A város lakossága elégedetten nyugtázta, hogy véget ért a szörnyű rémálom, de az igazságot csak Jane Caslow, Marty Caslow, és Red bácsi tudta. A szörnyűségek megváltoztatták utána egész életüket.

Jómagam sem tudom még most sem felfogni, hogy mi történhetett 9 évvel ezelőtt Tarker mills-ben, de én –bár Jane-nek sosem tettem róla említést- nem hiszek az efféle dolgokban. Bármi is szedte áldozatait akkor, biztos, hogy nem farkasember volt. Talán egy tényleg elmeháborodott pap farkasbőrbe bújva, vagy pedig csak ennek akarta feltüntetni a gyilkosságot félelmet keltve a lakókban, de mindannyian tudjuk, hogy farkasemberek nem léteznek! Nem voltak, nincsenek, és nem is lesznek…

Jane Caslow sohasem tudta feldolgozni a történteket, így jobbnak látta, ha minél messzebb folytatja tanulmányait szülővárosától. Olyannyira távol akart kerülni az emlékektől, hogy 1980-ban Hollandiába, egészen pontosan Alkmaarba költözött. Az amszterdami egyetemen tanult, de mégis Alkmaar-ban lakott. A szülei minden hónapban postai úton küldték neki a megélhetéshez, és tanuláshoz szükséges anyagi támogatást.

Bár egy idősek voltunk, mégis amíg ő szorgalmasan tanult, és már bizto nsági csoportvezető voltam az Amszterdam Arena-ban, viszonylag jó keresettel, és koromhoz képest jó szakmai tudással a hátam mögött. Egy alkalommal viszont, a közelgő 80’-as kupadöntő miatt emelt létszámmal kellett a biztonsági feladatokat ellátni, így az Amszterdami egyetem fiú tanulói közül kellett 20-30 megtermett embert találnunk, akik jó pénzért vállalták a feladatot. Nekem jutott-e feladat, hogy keressem fel az egyetemet, és válogassam össze, majd tanítsam be az újonc csapatot.

Így találkoztam Jane-nel. Ő megtudta, hogy miért vagyok a kollégiumban, és nagy meglepetésemre megkért, hogy próbáljam meg bejuttatni őt is a mérkőzésre, mivel egy kis mellékes neki is jól jött akkoriban.

Tanácstalan voltam, hisz Jane nem volt az a fajta alkat, akinek bármilyen könnyű munkát sikerült volna találnom. Az ilyen sporteseményeken gyakran fordul elő tömegverekedés, főleg az Arena-ban, szóval nem egy törékeny nőnek való hely.

De mivel már első látásra megfogott, és akkor nem éltem párkapcsolatban, jónak láttam kihasználni a helyzetet, és ultimátumot adtam neki: amennyiben a mérkőzést követően eljön velem vacsorázni, beválogatom a csapatba.

Az igazi meglepetés viszont csak ezután ért, mikor elfogadta az ajánlatomat. A mérkőzés biztosításának lebonyolítását követően vacsorázni mentünk, és néhány randevú után újra szerelmet éreztem, és ez nem volt egyoldalú.

1983. decemberében megtartottuk az eljegyzést Eindhoven-ben, melyen jelen voltak a szülők, és a már kamasszá érett Marty is. Nagy volt a szerelem, teljes az összhang, de az esküvőt későbbre terveztük.

Na de mindegy, ami volt elmúlt, térjünk vissza a jelenbe, az órámra pillantottam. Ekkor már negyed 8 volt, indulnom kellett. Magamhoz vettem némi készpénzt, és bezártam az ajtót. Az apró részletekre is oda kell figyelni, így ellenőriztem a zárat. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a kilincs nekem sem engedelmeskedik, így teljes nyugalomban ültem be a kocsiba, és Alkmaar felé vettem az irányt.

Hosszú volt az út Alkmaar-ig, de szerencsére a városhoz vezető útvonalon semmi különös dolog nem történt, mely akadályozta volna a közlekedést. Még arra is volt pár percem, hogy beugorjak egy közértbe egy üveg pezsgőért.

Sok minden futott át az agyamon a jövőmmel kapcsolatban, és elégedett voltam életem eddigi alakulásával. Biztos állás, biztos szerelem, kiegyensúlyozottság. Sajnos manapság ezt nem sok ember mondhatja el magáról. Mondhatni tökéletes az életem. Folytattam volna további gondolatmenetemet, de a távolból már megpillantottam az Amszterdam Arena-t, és ez mindig nagy boldogsággal töltött el. Szerettem a munkámat, szerettem a munkahelyemet. Főleg a stadionbeli biztonsági foglalatosságok. Olyan volt ez nekem, mint egy második nagy szerelem, a labdarúgás. Így köthettem össze a focit a munkával, vagy úgy is mondhatnám, hogy a kellemest a hasznossal. Ahogy egyre közelebb értem, mindig magasabban és magasabban tornyosult elém a már sok csatát megélt sportlétesítmény.

Csodálatos volt a látvány, ahogy elhaladtam mellette, olykor szavakkal nem is tudtam kifejezni, mennyire lenyűgözött.

De ez alkalommal nem Amszterdam az úti cél, hanem Alkmaar.

A stadion mellet elhaladva tán még egy üdvözlő mozdulatot is tettem az óriásnak.

Már negyven perce lehettem úton, mikor nagy örömömre megpillantottam az út melletti táblát, rajta nagy betűkkel a felirat:

                                   „Üdvözöljük Alkmaar-ban!”

Boldog voltam, hogy nagyjából csak 10 perc választott el attól, hogy drága Jane-emet újra átölelhessem.

Kicsit késésben voltam, hisz fél 9 már elmúlt néhány perccel, de jobb későn, mint soha. Igazi báli est elé néztem, hisz mi lehet romantikusabb annál, mint egy tánc a telihold fényében, egy fantasztikus nővel.

Szóval minden adott ahhoz, hogy nagyon jól érezzük magunkat.

Idő közben a kedvem is megjött egy kis mulatozáshoz.

A telihold, a pezsgő a kocsiban, és a baráti társaság, akik már a helyszínen lehettek. Megszokták már, hogy mindig késünk.

Jane Alkmaar külső részébe eső helyén lakott, közel a tenger partjához.

Egy csinos kis házikó volt, amit bérelt, bár könnyebb lett volna ha összeköltözünk, de ez állandó vitaforrás volt. Míg Jane Alkmaar-hoz ragaszkodott, addig én Amszterdamot nem tudtam otthagyni.

Már az utcában jártam, és a házat is megpillantottam.

Leállítottam a kocsit, és még mielőtt bementem volna, rágyújtottam egy cigarettára. Jane ugyanis utálta a dohányfüstöt, és naponta legalább tízszer ismertette velem, hogy milyen károkat okoz a szervezetben.

Mégsem voltam hajlandó letenni.

Az autónak támaszkodtam, és elégedetten tüdőztem a nikotint.

Közben Jane emeleti ablakát bámultam, ott égett a villany, de őt nem igazán láttam, talán néha az árnyéka vetődött vissza az ablaküvegről.

Nem voltam benne biztos, hogy észlelte érkezésemet, mert már régen kijött volna. Ez kissé meglepett.  Az utolsó slukkot szívhattam, amikor egyszer csak valaki leoltotta a villanyt, és mintha néhány másodperc, láthatatlan nyugalom töltötte volna be a házat. Ekkor dobtam el a cigit. Lassú léptekkel az ajtó felé vettem az irányt, amikor vérfagyasztó kiáltás, és sikoltozás törte meg a csendet.

Jane volt az…