Ekkor azonban rendőrségi sziréna törte meg a csendet. Nyilván az egyik szomszéd észlelte a történteket, és riasztotta a zsarukat. Mire újból föleszméltem, és a bokor irányába bámultam, már nem láttam semmit.

A gyilkos eltűnt…

Míg a rendőrök végezték a dolgukat, én Jane nappalijában már legalább négy kávét megittam, és egy teli doboz cigim is elfogyott. Elviselhetetlen volt a fájdalom, többször mentem ki a wc-re, mert nem akartam magam mások előtt elsírni. Rengeteg gondolat motoszkált a fejemben, de ebben az állapotban nem tudtam sorba tenni őket. A zsaruk alaposan kikérdeztek, mindent elmondtam nekik, de lényegében viszont nem mondtam semmit. Nem beszéltem nekik a bokorban lapuló valamiről sem, de nem tudom miért.

Talán nem mertem, mert azt gondoltam, hogy hülyének néznek majd?

Vagy nem is akartam beszélni róla?

Valójában mit is mondhatnék arról, amiről azt sem tudom, hogy mi?!

Még nem voltam képes arra, hogy kitaláljam, hogy mihez kezdek ezek után.

Abban voltam csak bizonyos, hogy értesítenem kell a szülőket, és persze Martyt.

Azonban még ezzel is várnom kellett, nem voltam felkészülve rá lelkileg, és nagyon féltem a reakciótól. Lehet, hogy majd engem fognak hibáztatni a történtek miatt, és talán joggal.

Ha nem gyújtok rá a kocsinál, ha előbb fölmegyek… Túl sok a „ha.”

A rendőrök 5km-es körzetben átvizsgáltak mindent, de sehol sem találták a mennyasszonyom holttestét. Semmit sem találtak, ami közelebb vezetné őket a gyilkoshoz.

Épp sikerült volna összeszednem a bátorságomat, hogy értesítsem Marty-ékat a szörnyűségekről, mikor egy ismerős arc jelent meg az ajtóban.

Egy kb. 190 cm magas, kosárlabdázó alkatú, jó erőben lévő borostás kopasz férfi. Szokásához híven szivar lógott ki a szájából, és hosszú, fekete bőrkabátja is mondhatni védjegyévé vált az elmúlt évek alatt.

Ha valaki képes arra, hogy felderítse az esetet, és elkapja a tettest, akkor ez az ember lesz.

Ő ugyanis Louis Dickov nyomozó. Szerencsére jó barátságban vagyok vele, állandó törzsvendégünk az Arena-ban, fanatikus Amszterdam szurkoló.

Rám nézett, és tekintetéből őszinte együttérzést, és szomorúságot sikerült kiolvasnom. Ezután odalépett hozzám:

-  Mr. Dyk, kérem fogadja őszinte részvétemet! Mélyen együtt érzek önnel, nagyon sajnálom, higgye el! Jöjjön, beszélgessünk egy kicsit! –majd kifelé invitált, távolabb a nyüzsgéstől.

A kertben aztán leültünk Jane hintaágyára, melyet én szereltem fel, épp ezen a nyáron. Dickov szivar után nyúlt, én pedig kotorászni kezdtem a zsebembe azután az egy szál cigi után, melyet az egyik rendőrtől kértem odabent.

Miután mindkettőnk szenvedélye a szánkba került, hosszú beszélgetés vette kezdetét, melynek én adtam meg a kezdőlökést:

Maga fogja vezetni a nyomozást?

- Igen, legalábbis eddig így áll a helyzet. Elmondaná nekem is, hogy pontosan mi történt, vagy inkább várjuk meg a holnapot?

- Arra semmi szükség, nyomozó, önnel szívesebben beszélek, mint bármelyik más töketlen fakabáttal. Sőt, Mr. Dickov, ha ön nem jön ide ma este, akkor én kerestem volna fel! Valóban meg kell beszélnünk néhány dolgot, és én maximálisan őszinte leszek magához.

- Abban nem kételkedem…Gabriel! Kérhetném, hogy hagyjuk a formaságokat, és szólítson inkább Louis-nak?

- Természetesen Mr. Dickov,… ó, bocsánat, Louis! –ezután valami más lett úrrá rajtam. Már képes voltam tiszta fejjel gondolkodni, és a szerelemem elvesztése miatt érzett fájdalom inkább haragba, és gyűlöletbe torkollott. A körülményekhez képest nyugodt voltam. Olyannyira nyugodt, hogy ha Dickov nem ismerne, joggal hihette volna, hogy én vagyok a tettes. Folytattam a beszámolót:

- Bálba akartunk menni. Megérkeztem fél kilenc és háromnegyed között. A kocsinál még egy cigit elszívtam, amikor láttam, hogy az emeleti szobában sötétség lesz, és Jane kiabálni kezd. Az ajtóhoz rohantam, ám az be volt zárva, így a földszinti ablakot kellett betörnöm, hogy bejussak.

- Az emeletit is maga törte be?

- Nem, az nem én voltam. Mire fölértem már a gyilkos nem volt sehol, az ablakon át menekülhetett el. Jane sem volt sehol, csak az a rengeteg vér, és azok a… - ekkor kicsit elakadt a hangom, hisz újra magam elé képzeltem a látványt, de Dickov észrevette rajtam, és együtt érzően kisegített:

- Tudom Gabriel. Látott, amit látott. Amikor észlelte a betört ablakot, nem rohant oda, hogy kinézzen, hátha még a tettes helyben van?

- De. Kinéztem azon a kurva ablakon – mondtam ingerülten, majd halkan folytattam - …igen, kinéztem.

- És, mit látott? Látott egyáltalán valamit? – ezután a kérdés után csend ereszkedett ránk. Dickov volt annyira dörzsölt hekus, hogy tudta, nem azért nem szólalok meg, mert elment a hangom.

- Gabriel, mit látott? – tette fel ismét a kérdést.

- Leginkább semmit. Nem láttam semmit, egyszerűen bepánikoltam. –de ekkor már késő volt visszalépnem az igazságtól.

- Gabriel, azt mondta őszinte lesz. Tudom, hogy maga őszinte ember, és meg bízom önben. Viszont azt maga is tudja, hogy én is őszinte, és megbízható ember vagyok.

- Ez minden kétséget kizáróan így van, Louis. – sikerült a megszólítás.

- Akkor mondja  el nekem. Mit látott? Amit nekem elmond, azt  kettőnkön kívül senki nem fogja megtudni, erre a szavamat adom!

- Rendben van. Nekem a szava épp elég. – nyeltem egy nagyot és mondani kezdtem, hogy mi volt a bokorban. – Szóval amikor az ablakon kinéztem, az egyik bokorból vörösen izzó szempár meredt rám. Egyenesen a szemembe. Nem tudom ki, vagy mi lehetett, de annyi biztos, hogy a gyilkos volt. Semmi mást nem láttam belőle, csak a szemeit. Most is beleborzongok a látványba. Majd amikor megszólaltak a rendőrségi szirénák, hirtelen eltűnt. Ebből, amit most elmondtam, minden szó igaz. Semmit nem vettem el belőle, és semmit nem tettem hozzá. – Dickov néhány percig szótlan maradt, láthatóan elgondolkodtatta az, amit hallott. Megvakarta kopasz fejét, majd köhintett egyet. Látszólag hitt nekem, de valahogy mégsem tudta fölfogni. Ezzel jómagam is így vagyok még mindig. Majd lassan felállt a hintaágyból, és így szólt:

- Hiszek önnek. Arra nem gondolt, hogy valamiféle állat, egy kutya, vagy macska lehetett? Végül is az állatoknak a szeme világít a sötétben, erre nem gondolt? – tette föl a kérdést, talán kis gúnnyal. Nekem sem kellett sokkal több, és egy picit én is stílust váltottam

- Maga azt képzeli, hm, komolyan azt képzeli, hogy annyira hülye vagyok, hogy nem tudok megkülönböztetni két darab vérben izzó gyilkos, célarányos tekintetet egy kurva macskáétól? – fakadtam ki.

- Rendben van! Rendben van, kérem ne húzza fel magát igaza van. Sajnálom. Ezek után már csak annyi lenne a kérésem, hogy mutassa meg nekem, hogy melyik az a bokor.

- Rendben van, jöjjön. – odavezettem ahhoz a ponthoz, ahol a gyilkos lapult pár órával ezelőtt. Bizony szinte leesett az állunk, amikor odaértünk, hisz nem akármilyen nyomok voltak a bokron, és a füvön. A bokor, és a fű is egyaránt tiszta vér volt, továbbá valamiféle szőrcsomókat is találtunk ott. Erre még idegesebb lettem, és ráförmedtem Dickovra:

- Nyomozó úr! Árulja el nekem, hogy a maga emberei, hogy fésülték át a környéket 5 km-es körzetben, ha a háztól csupán 10 méternyire, egy kis „gazban” nem vettek észre ilyen jelentősnek mondható mennyiségű vért?! Lenne szíves válaszolni a kérdésemre?!– Dickov hallgatott. Nagy megdöbbenés ütött ki az arcán, majd odaüvöltött az egyik kollégájának:

- Philip, azonnal jöjjön ide, és ezt nézze meg!  Valami kurvára elkerülte a figyelmüket uraim, ennyire végzik jól a munkájukat?! – tény, hogy a nyomozónak nagy tekintélye volt, és nyakba szedett lábakkal rohantak oda azonnal hárman is, hogy pótolják munkájuk hiányosságait. Dickov alapos fejmosást tartott a rendőröknek, akik láthatóan kétszer olyan gyorsan álltak neki az újbóli vizsgálatoknak. Amíg Louis „tágította a fejeket”, szép sunyi módon lehajoltam, és egy darabnyi szőrcsomót magamhoz vettem, és gyorsan a zsebembe rejtettem. Később még jól jöhet. Dickov és én visszaültünk a hintaágyba, ahol mentegetőzni kezdett:

- Sajnálom Gabriel, nem is értem, hogy kerülhette el a figyelmüket. Nem szokott ilyen előfordulni, én, én, tényleg…

- Jól van, nem érdekes, hagyjuk. – vágtam közbe. – Valami mást is szeretnék önnel megbeszélni.

- Hallgatom.

- Nézze, nem tudom mit láttam ma este a bokorban, de annyi biztos, hogy a gyilkost. Továbbá a mai napon megölték azt a nőt, akit a világon a legjobban szerettem, és akit feleségül akartam venni. Nagyon fáj, és biztosan sokat fogok még szenvedni az elkövetkezendő időkben, de tettem egy fogadalmat, amit jó, ha ön is tud.

- Ahogy magát ismerem Gabriel, azt hiszem mondania sem kell, hogy mit vett a fejébe, de folytassa! – folytattam.

- Szóval Jane halálával, nem maradt senkim. Senkim. Ezek után olyan leszek majd, mint valami magányos farkas. – saját szavaimon meglepődve végigfutott a hideg a hátamon. – elhatároztam, hogy életem további részét annak fogom szentelni, hogy megtaláljam és megöljem Jane gyilkosát. Tart ameddig tart, kerül amibe kerül, de meg fogom találni, és se isten se ember nem akadályozhat meg.

Furcsa módon nem látszott meglepettség az arcán, csak nyugodtan így szólt:

- Ezt miért mondta el nekem? – kérdezte.

- Nézze, Louis! Ha mind a ketten jól végezzük a munkánkat, akkor nagy valószínűséggel sokat fogunk még találkozni. Ezért kérem, ne akadályozzon, vagy ne is próbáljon akadályozni. Ha hagyja, hogy tegyem a dolgomat, akkor talán sokat is segíthetünk egymásnak. Ha viszont maga keresztbe akar nekem tenni, akkor mindig egymással leszünk elfoglalva, és elfeledjük, mit is keresünk valójában. – erre nagy levegőt vett, és a következőket mondta:

- Rendben van. Nem fogom akadályozni önkényes akcióját, de én is mindig mindent tudni akarok. Természetesen én is tájékoztatom magát, ha új dologra bukkannék. Vigyázzon barátom, hisz nem csak az életével, hanem a börtönnel is játszik, és lehet, hogy nem tudom mindig kihúzni a csávából. De én bízom a képességeiben, és hiszem, hogy eredményesek lehetünk. – majd fölállt, ismételten szivar után kutatott. Én is fölkeltem, és elindultunk az ajtó felé:

-  Köszönöm, Louis!  Köszönök mindent! – hálálkodtam.

-Ne köszönje! Nem tudom mi garázdálkodik a környéken, de vigyáznunk kell mindannyiunknak, ennek az ügynek a felderítése könnyen az életünkbe kerülhet, ha elég közel jutunk. Ezt ne feledje! Menjen, pihenje ki magát, holnap reggel pedig értékeljen át még egyszer mindent. – majd felém nyújtotta a kezét. Nagy nyugalommal töltött el a vele való beszélgetés, és nagy segítséget adott nekem, amikor – saját állását kockára téve - szabad kezet adott nekem.

- Vigyázzon magára Gabriel, és mindig legyen résen! Hamarosan ismét találkozunk. Jó éjt!

- Jó éjt, nyomozó. – majd autójába szállt, és elment. Nekem sem volt mit tennem. Teli szomorúsággal, teli fájdalommal, könnyes szemekkel, a szerelmemre gondolva elindultam haza, Amszterdamba. Rossz volt, pokolian rossz. Miután hazaértem, már “csak” annyi volt a teendőm, hogy felhívjam Marty-ékat. Felkészültem, és tárcsáztam. Az apjuk, Bob vette föl a telefont.

- Szervusz Bob, itt Gabriel van Dyk…