Amikor Bobnak elmondtam mi történt, azt hittem, infarktust kap a telefon másik végén. Fájdalmas volt ez mindannyiunk számára, kik ismertük, és szerettük Jane-t. Félelemmel utaztam el Tarker Mills-be a temetésre, nem tudhattam milyen fogadtatásban lesz részem. Legfőképpen talán Marty-val való találkozás rettentett el, de eléjük kell állnom, és el kell viselnem, ha engem fognak hibáztatni a történtekért.

Sajnos a kiszámíthatatlan repülőút miatt kicsit késve értem a Tarker Mills-i temetőbe, már mindenki ott volt, és a pap is javában benne volt a szertartásban. Kellemetlenül is éreztem magam miatta. Egyre jobban összeszorult a torkom, ahogy a koporsó felé közelítettem. Marty szemrehányó pillantását nem lehetett nem észrevenni. Ekkor láttam meg Red bácsit is, aki tán könnyeitől nem is látott semmit, engem azonban mégis fölismert, ahogy közeledtem feléjük.

Neki nem is kellett több ahhoz, hogy a temetés kellős közepén nekem essen, azt hiszem talán részeg is volt.

Lesütött szemekkel hallgattam, ahogy kiabálja rám a vádakat:

- Te, szemétláda, nem elég, hogy hagyod meghalni Jane-t, még a temetésről is elkésel! Te vagy a hibás, hogy hagytad meghalni! Ezért meg kéne, hogy öljelek! - üvöltötte, teljesen megzavarva a temetést. Bob és Marty próbálták csitítani:

- Red, az isten szerelmére, Jane temetésén vagyunk, ne foglalkozz most Gabriel-lel. – mondta Bob, fájdalmas hangon, majd egy szemrehányó pillantást vetett rám. Marty valósággal zokogott, szinte önkívületi állapotba került, és Red "magánszáma" csak a hab volt a tortára. Odaálltam én is a szerelmem üres koporsójához, és csak bámultam. A pap is úgy ítelte meg a helyzetet, hogy ha csak egy időre is, de lenyugodtak a kedélyek, és folytatta a szertartást. Csak álltam ott, és hallgattam a tiszteletes szavait. Olyannyira eltelített a fájdalom, hogy egyetlen könnycsepp sem csordult ki a szemeimből. Borzasztó volt, hogy nem csak brutálisan meggyilkolták, de még a végső nyugalmat sem engedte megadni a gyilkos, hisz elhurcolta a testet. Majd mikor befejeződött minden, leengedték, és elföldelték a koporsót. Az üres koporsót...                                        

Rendkívül idegennek és feleslegesnek éreztem magam. Olyan lehettem, mint az  első számú közellenség. Jobbnak láttam a temetőből azonnal a kocsi felé venni az irányt, és a lehető leggyorsabban a repülőtér felé indulni, mikor nagy meglepetésemre valaki hátulról megfogta a vállamat. Megfordultam, és Bob könnyes szemeivel néztem szembe, majd  így szólt remegő hangon:

- Gabriel, ó Gabriel, kérlek bocsáss meg Rednek, mióta a lányom meghalt újra inni kezdett. Azóta nem lehet vele bírni, kérlek nézd el neki.

- Semmi gond nincs, megértem a reakcióját, mindannyiunknak fájdalmas ami, történt, és, és.... szóval.. -egyre jobban akadozni kezdett a hangom, és szám is görbült majd zokogni kezdtem. Ekkor Bob átölelt és ő is újfent sírásba kezdett, nekem már csak annyi jött ki a számon:

- Bocsássatok meg, hogy nem tudtam megvédeni a lányotokat! Kérlek, kérlek bocsássatok meg nekem.

- Nem a te hibád. -mondta Bob- nem a te hibád, Gabriel…..

Végül kicsit tovább maradtam, mint ahogyan elterveztem, a családdal ebédeltem. Halk, bánatba fojtott ebéd volt ez, mi más lehetett volna…. Marty néha-néha rám pillantott, bár nem értettem, mintha valamit mondani szeretett volna, de a túl nagy társaság miatt egy hang sem jött ki a száján. De én tudtam, hogy beszélni akar, csak az alkalomra vár.

Ennek jeléül így szólt:

-         Gabriel, maradj itt éjszakára, majd holnap visszamész Amszterdamba! – mondta inkább kevesebb, mint több hatérozottsággal, de én értettem belőle, majd hezitálni kezdtem:

-         Nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne, mivel....-ekkor Bob vágott a szavamba:

-         Maradj, kérlek! Ki kell pihenned kicsit magad, de sem vagy épp kipihent, hiszen mindjárt fejjel zuhansz a tányérba...Megágyazunk neked a nappaliban, kényelmesen kipihenheted magad.

-         Úgysem tudnék most aludni, de rendben van. Köszönöm, itt maradok éjszakára – egyeztem bele a dologba.

-         Helyes! – vágta rá Bob – egyél. Mondta határozottan...

A kiadós ebéd után – mely átesett már a délutáni órákba – kimentem a teraszra, hogy újfent nekilássak egy szál cigaretta elszívásának. A valódi tervem azonban nem ez volt, hanem vártam Marty “látogatását.” Nem is okozott csalódást, ahogy meggyújtotam a cigimet, már nyílt is az ajtó, és ott volt mellettem a srác. Tolószékével velem szemben megállt, majd mélyen a szemembe nézett... Az idők során szinte férfivé érett Marty oly határozott tekintetét mélyen nekem szegezte, majd így szólt:

-         Sokat dohányzol, Gabriel.

-         Ugyan már – mentegetőztem – napi 1 doboz nem a világ...

-         De te csak mióta itt vagy, legalább egy dobozzal elszívtál... – vágott vissza.

-         Azért tartottál itt, hogy megóvd az egészségemet? – érdeklődtem némi gúnnyal.

-         Itt tartottalak??! – kérdezte, mintha fogalma sem lenne arról, miről beszélek.

-         Igen, itt. – mondtam nyugodt határozottsággal.

-         Gyere velem, beszélni akarok veled. Sétáljunk egyet, benne vagy?

-         Rendben van, menjünk. – majd elindultam mellette.

Körülbelül negyed óra gyaloglás, és kerekezés után megszólalt. Szinte vártam már, mikor kezd ilyen jellegű beszélgetésbe:

-         Ő volt az ugye?! – kérdezte ingerülten.

-         Kicsoda? Miről beszélsz?

-         A farkas Gabriel, a farkas! Ne akarj engem hülyének nézni! Te is tudod, én is tudom! – ekkor elég emelt hangszintű vita vette kezdetét. Egymást felváltva osztottuk egymást:

-         Ugyan már, ne kezd te is! Van anélkül is elég bajom, hogy ilyen rémmeséket hallgassak!

-         Ez nem rémmese, évekkel ezelőtt megöltük a dögöt, és most visszatért, hogy bosszút álljon!

-         Marhaság! – kiabáltam rá, de erre poénkodni kezdett:

-         Farkas, Gabriel, nem marha. Farkas. Egy farkasember.

-         Nézd, Marty, én szerettem a nővéredet, tiszta szívemből. Tiszteltem, még úgy is, hogy évekig próbálta nekem beadagolni ezt a farkasos baromságot. Nőjj fel végre te is, farkasemberek nem léteznek!! Nem tudom kinek állt érdekében, hogy így végezzen vele, de biztos, hogy ugyanolyan hús vér “ember”, mint te, vagy én. Még a fejedből is verd ki.... – mondtam, de csak falakba ütköztem.

-         Én láttam! Jane is látta, Red is látta!

-         Red alkoholista!! Az alkoholisták sokmindent látnak! Részegen én is sokszor látok farkasembereket, vámpírokat, démonokat, de....

-         Hagyd abba!!! – kiáltott rám – hamarosan még több vér fog folyni, és akkor majd te is hiszel nekem. És, most maradj csöndben.....mutatok neked valamit.

Úgy tettem. Csöndben maradtam, bár üvölteni tudtam volna a dühtől, de jobbnak láttam, ha most inkább tényleg csak “kussolok.”

Már legalább egy órája csak sétáltunk, közben majdnem ránk esteledett. Valami kis erdőfélébn lehettünk. Szép látványt nyújtottak az ősz sárgította lehullott falevelek, de a szép látvány ellenére mégis rossz előérzetem támadt. Emiatt, a változatosság kedvéért újra rágyújtottam. Megérkeztünk egy kis patakhoz, melyet egy régi, rozoga, fából tákolt híd ölelt át. Majd a hídnál Marty megállt, és nyugost hangon mesélni kezdett. Nem voltam képes, és nem is akartam félbeszakítani...

-         Itt történt. Évekkel ezelőtt, pontosan itt. Ezen a helyen szembesültem azzal, amiben akkor pont annyira “hittem”, mint most te. – pár másodpercig habozott, majd folytatta – Akkor, aznap kaptam Red bácsitól néhány petárdát, meg néhány rakétaszerűséget. Persze titokban, ha anyuék megudták volna, hűha.....Na, mindegy. Éjjel kiszöktem otthonról, és ide jöttem, hogy eldurrogtassam ezeket a kis apróságokat. Megálltam, pontosabban ültem pont itt, a hídnak ezen a felén. Eldobtam körülbelül három- négy petárdát, mikor a másik oldalon egyszer csak megjelent...  – szinte vele együtt borzongtam bele a szavaiba. – Megállt előttem néhány másodpercre, majd felém indult. Vérben izzó, gyilkos szemei voltak, nem tudtam, mit tegyek. A rémülettől teljesen lebénultam, ő pedig egyre csak közeledett. Ekkor eszembe jutott az egyik rakéta. Meggyújtottam, és óriási szerencsémre célba talált, így egérutat nyertem. Kilőttem az egyik szemét, így nem volt nehéz megtalálni emberi formában. A tiszteletes volt az Gabriel. Low tiszteletes. Majdnem otthagytuk mind a fogunkat, de végül sikerült megölnünk.... Gondolkodj el ezen Gabriel, ha csak egy pillanatig is, de kérlek gondolkodj el rajta......

Ekkor megfordult tolószékével, és könnyes szemekkel visszafelé indult. Én csak álltam még ott néhány percig, és a hallottakon töprengtem. Nem is egy pillanatig, hanem még hosszú percekig. A szél felerősödött, halomszámra repítve a sárga faleveleket. Oly későre járt már, hogy olykor a telihold is elő elő villant a felhők takarásából...

( folyt. köv.)