A rémálmoktól gyötört, átvirasztott éjszaka után búcsút vettem a többiektől, és visszautaztam a holland fővárosba. Megannyi kérdés motoszkált a fejemben, megannyi emlék, és mérhetetlenül nagy bosszúvágy. Ha belepusztulok is, meg fogom találni a rohadékot, ha addig élek is....Na, épp ez az, hogy mi van, ha csak addig élek??

Nem érdekel, félelmeimet elnyomták az indulatok, a gyász és megtorlás által létrejött egyveleg. Olyan érzés ez, melyet az ember nem sűrűn érez, vagy tán soha az életben...

Visszaérve a lakásomra eszembe jutott, hogy újfent rá kéne gyújtani, de valami egészen más féle cigarettára. Szükségem volt most arra, hogy ha kicsit is, de eufórikus hangulatba kerülhessek. Előkotortam fiókomból a kis alufólia golyócskát, és tartalmát felhasználva ördögi játékba kezdtem menny és pokol között...Bocsásd meg ezt nekem, drága Jane...

Néhány órával később telefoncsörgés riasztott fel álmomból, kissé megsértődve szóltam bele...

-         Éééégen, tessék??

-         Itt Louis Dickov. Felébresztettem? – na, ez már magamhoz térített.

-         Nem érdekes nyomozó, vannak hírei számomra?

-         Nem is akámilyen hírek Gabriel, de ne telefonon beszéljük meg ezt. Mikor tudnánk találkozni?

-         Ma este megfelel önnek? – kérdeztem.

-         Még van egy kis papírmunka, de 6 után találkozhatunk. Ha beugrom önhöz, megfelel?

-         Tökéletes, várni fogom! Visszhall!

-         Visszhall, Gabriel!

Kicsit rendbe kellett szednem magamat, a nyomozó érkezése előtt, főleg a szemeimet. Nem lett volna tanácsos lebuknom pont előtte, így kikozmetikáztam magam.Valóban pontos volt, fél hét körül megérkezett. Miután beengedtem, megkínáltam egy csésze kávéval, majd jött a szokásos rituálé párbaj. Cigi kontra szivar. Eztán belekezdett mondandójába:

-         Tudja, történt egy s más az elmúlt pár napban.

-         Mi volna az az egy s más? – kérdeztem türelmetlenül.

-         Jane halála óta történt itt néhány dolog. Kérem, készüljön fel, nem fog örülni annak, amit hallani fog....

-         Ugyan, mi lehet ennél rosszabb már?

-         Rendben. Nos, néhány háznyira Jane-től az egyik szomszéd talált egy hüvelykujjat a kertjében. Azonosítottuk, és....

-         Jane? – vágtam rá.

-         Igen. – mondta elcsukló hangon. – az övé az ujj. Sajnos, az a véleményem, úgy hiszem.....

-         Felfalták?! – vágtam közbe ismét.

-         Nem tudjuk. Nem lehet kizárni, hiszen több bizonyítékot nem találtunk. Leszámítva a cafatokat a szobájában, de azokból sajnos nem lehet megállapítani semmit. – kortyolt egyet kávéjából, majd folytatta – azonban úgy tűnik, Jane csak a kezdet volt.

-         Ezt, hogy érti?

-         Azóta még 3 áldozatot találtunk, akikkel szintén hasonló módon végeztek. Különösen brutális sorozatgyilkossal állunk szemben.

-         A többi áldozat is Alkmaar közelében volt? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem. – mondta. – Rotterdamban. Három áldozat mindösszesen 2 nap alatt...mindhárom a kikötőben.

-         Átfésülték a kikötőt?

-         Még búvárokat is küldtünk, de sehol semmi nyom. Mindenhol csak a vér, és kis mennyiségű szőr itt-ott. Feltehetően állati eredetű. Azt hiszem, szeretné a rohadék, ha azt hinnénk, valamiféle dög mászkál errefelé, vagy nem tudom. Ezért hagy maga után szőrcsomókat. Mindenkit bevontak az ügybe, az emberek rettegnek, nem mernek kimenni az utcára. Jézusom, mi folyik itt?? – kicsit magával ragadta őt is a kétségbeesés.

-         Louis, ha igaza van, és tényleg csak a látszatot akarná kelteni a szarházi, akkor hogyan lehet vérben izzó vörös szeme? A kettő kicsit üti egymást, nem gondolja?

-         Ugyan, manapság már nem nehéz megbuherálnia az embereknek a szemük színét. Sok az elvetemült, agyament barom. Miért ne lehetne ez lehetséges?

-         Nem tudom. Fogalmam sincs. Ha így is van, nagyon odafigyel a részletekre.

-         Valóban. Hiteles akar lenni, és sajnos sikerül is neki. Csak tudnám, hogyan, és mivel lehet ilyen mértékű kaszabolást rendezni szinte rezzenéstelenül, pláne....pláne Európa legforgalmasabb kikötőjében?! – nézett rám értetlenül.

-         Ön mondta nyomozó, sok az agyament barom és, hogy manapság minden lehetséges... – próbáltam választ adni a kérdésére.

-         És ön? Jutott már valamire? – kérdezte.

-         Sajnos nem volt időm foglalkozni még a dologgal, mivel a temetésen voltam...

-         Beszélt a családdal?

Ez egy nehéz kérdés volt, hisz ha azt mondom, nem igazán, úgysem hiszi el. Az igazság azonban, amit Marty-val beszéltem....nos, nem hinném, hogy sikert arattam volna a nyomozónál vele, így megpróbáltam kicselezni:

-         Nem nagyon volt miről beszélnünk, mindannyian ki vagyunk borulva, óriási a fájdalmunk.

-         Persze, ez érthető. – mondta, de érezni lehetett a hangján, nehezen hiszi el, hogy mindössze ennyi információval szolgálok. – Nos, akkor én mennék is. Pihenjen Gabriel, magára fér.

Majd felállt, kezet fogott, és elindult az ajtó felé. Én kissé modortalanul ülve maradtam, és elmerültem a gondolataimban. Az ajtóban állva még ennyit mondott:

-         Pár nap múlva újra meglátogatom, mikor már kicsit maga is tisztábban lát, és folytatjuk az eszmecserét.

-         Sajnos holnap elutazom. – utasítottam el.

-         Elutazik? Hová?

Egy gúnyos mosolyt húztam az arcomra, és válaszoltam:

-         Rotterdamba, nyomozó. Rotterdamba megyek...

(folyt. köv.)