Másnap kora estére már a kikötővárosban voltam, és egészen közel hozzá foglaltattam egy emeleti szobát. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam a megfelelő pillanatra, mikor “felfedező” útra indulok. Szinte másodpercenként gyújtottam rá, egyik szál cigi a másik után. Ideges voltam. Nem féltem ugyan, de némi egészséges idegesség volt bennem.

Mint amikor a diák készül az érettségi vizsgájára, és tudja, néhány percen belül rajta a sor...

Mondanom sem kell, hogy felvegyverkezés szempontjából sem álltam hadilábon.

Ha ezzel a kisebb készlettel most lebuknék egy zsaru előtt, biztosan jó ideig nélkülözném a rácsmentes életet.

Nem csak szerettem a fegyvereket, de mondhatni, értettem is hozzájuk. Munkám során időnként volt szerencsém lövészetre járni, ismerkedni a veszélyes tárggyal.

Nem kis erőfeszítésembe került, mikor pár éve beszereztem kettő darab, teljesen egyforma 45-öst. Sosem gondoltam, hogy egyszer még jól jöhet, de – sajnos – most nagyon örülök, hogy van. Valamint kedvenc vadászkéseim is voltak. Egyik egy gyönyörű szép szarvasagancs markolattal ellátott késecske. Ez a kedvencem. Pengeéles, és remélem, halálbiztos is...

Este tizenegy óra tájt már csendesedett az utca. Sőt, már jóval előbb is, ami errefelé nem jellemző. Valóban érezhető volt a félelem a helyiek részéről, ám ez most inkább kedvezett, mint sem ártott. Így nem valószínű, hogy túl sok ember lenne a kikötő környékén, vagy ha mégis, nem feltétlenül pont velem fog foglalkozni.

Bár volt mitől félnem, hiszen könnyedén gyanúsítottá is válhatok, ha túlfeszítem a húrt ezen az éjszakán...

Alaposan felszerelkeztem, majd elindultam lefelé a földszintre, hogy azután nekilássak önbíráskodásom első fejezetének.

A kikötő bejáratánál állva még egyszer az órámra pillantottam. Ekkor már majdnem éjfél volt. Mielőtt elindultam volna befelé, megvizsgáltam környezetemet, és örömmel tapasztaltam, hogy feltehetően egyedül vagyok. Ismét elragadtak a baljós érzések, és ezzel az érzéssel együtt erős széllökések is érkeztek, melyek méginkább azt sugallták: Ne menj be oda!

Ugyanakkor hívogató, vonzó is volt ez a veszély, és amikor drága Jane-em arca újra felvillant előttem, elillantak a kételyeim. Eldobtam a cigimet, és határozott léptekkel a kapu felé indultam.

Szerencsére továbbra sem tűnt fel, hogy lenne még ott bárki más rajtam kívül, így viszonylag nyugalomban mászhattam át a kerítésen. Miután sikeresen földet értem, immáron belül, újfent gyorsan szétnéztem, de változatlanul nyugalom honolt a környéken.

Így aztán szép csendben sétálgatni kezdtem, és kerestem, vajon hol történhettek a gyilkosságok. Gondoltam, nem lesz nehéz megtalálni, hisz feltehetően a rendőrség lezárta azt a területet. Miközben hajók között, mellett sétálgattam, újra és újra felidéztem azt a végzetes estét Alkmaarban. Újra forgattam fejben az egészet, és kerestem a választ a rejtélyes kérdésekre. Vajon mi játszódhatott le abban a pár percben, míg én a kocsinál szöszmötöltem, és mi lett volna, ha előbb fölmegyek... Talán Jane még most is élne?

Vagy talán én is halott lennék? Bár, ami késik, nem múlik, ahogy mondani szokás.

Viszont volt még valami, ami rettenetesen aggasztott, mégpedig a Marty-val folytatott beszélgetés. Amit elmondott, és ahogyan elmondta. Őszintén hitt benne, és félte a gonoszt. Nem volt őrült ő sem, és Jane sem. Red-et inkább hagyjuk ki ebből...

Nem tudtam elválasztani a józan ész határait a természetfeletti dolgok kapujától...

Hittem is benne kicsit, de általában meg tudtam maradni a valóság talaján.

Igen, határozott meggyőződésem volt, hogy mindenre van ésszerű, valóságos magyarázat.

Eme meggyőződésem azonban ezen az éjszakán megbukott.

Amiben hittem, az nincs, amiben nem hittem, nagyon is van, létezik.

Az éjszaka bebizonyította, milyen az, amikor az ember a saját szemének sem akar hinni...

(folyt. köv.)