Hihetetlen gyorsasággal tört elő a semmiből maga a rettenet. Először csak a már ismert vérvörös szempárral találkozott a tekintetem. Mire felfoghattam volna, mi is az, amit valójában látok, már rám is vetette magát. A fegyvert kiejtettem a kezemből, nem láttam semmit. Csak éreztem, hogy ami nekem esik, hatalmas, erős és az egész testét szőr borítja. Még erősebb volt a szag, mint eddig bármikor. Próbáltam egyszerre védeni a fejemet is, és amenyire lehet, távoltartani magamtól. Megpördöltünk a földön, egészen a hangár bejáratáig gurulva. Mire “odaértem”, már egymagam voltam. Eltűnt.
Gyorsan feltápászkodtam, nehogy ismét váratlanul támadjon rám. Keresni kezdtem a fegyverem, de esélyem sem volt, hogy megtaláljam a sötétben. De hova lett ez a valami?
- Hol vagy te szemétláda?! Mutasd meg a mocskos pofádat!! Csak nem megijedtél tőlem? – üvöltöztem, hátha még egyszer megmutatja magát.
Meglepetésemre nem okozott csalódást. Először hátborzongató morgásba kezdett, hosszasan. Elég hosszan ahhoz, hogy be tudjam határolni, honnan jön a hang.
A raktáron kívülről, az biztos. Nagyon óvatosan kisétáltam, kezemben a szarvasagancs markolatú vadászkésemmel. Egyre kevésbé éreztem magam biztonságban.
Nagyon meglepődtem, mert azt vártam volna, ami egy mai horrorfilmben oly népszerű, és “váratlan”. Esetemben a főhős kilép a raktárból, és a gonosz hirtelen újra ráveti magát.
Ám  nem ez történt. A valóság sokkal inkább meglepő.
Ahogy ismét a szabad ég alatt voltam, fürkészni kezdtem a környezetem. Nem kellett sokáig kutatnom, hogy észrevegyem azt, amitől a legjobban tartottam.
A raktár tetején állt. Nem tudom, hogyan került oda, de ott volt fennt.
Most először teljes egészében láthattam a dögöt. Mélyen rám szegezte megsemmisítő tekintetét, valósággal megdermedtem a látványtól. Hiszen az volt. Legalábbis annak tűnt. Farkasember. Teljesen tisztán kivehetőek voltak benne az emberi tulajdonságok, a végtagjai, a testfelépítése, minden. Ugyanakkor ott rejtőzött a szörny, a tökéletes gyilkológép. Megnyúlt arccsontozata, a tűhegyes fogak, a fülei, de leginkább az a szempár volt a legfélelmetesebb. Nem tudtam, mit kéne tennem.
Meg kellett lepnem valahogyan. Kezemben volt a késem. Egyetlen jó mozdulat, jó célzás, és időt nyerek vele. Régen dobtam utoljára célba, de talán meg tudom csinálni. A távolság nem nagy. A célpont viszont annál inkább. Jó esélyem volt rá, hogy telibe találjam.
Ha viszont rossz a mozdulat, se időt nem nyerek, és még a megmaradt fegyverzetemnek is búcsút inthetek. Meglepő módon, mintha kezdtem volna lehiggadni. Itt áll előttem a rohadék, megtaláltam.
- Most megdöglesz te féreg!!! – üvöltöttem, és eldobtam a kést.
Jó reflexekkel rendelkezett, ugyanis viszonylag idejében kitért a repülő tárgy elől. Felugrott, így csak súrolta a penge. Ennél is nagyobb gondot jelentett viszont, hogy kb. öt méternyire landolt tőlem. Remek! Se kés, se lőfegyver. Nem mintha gondom lett volna a puszta kézzel történő harccal, hiszen volt már benne részem bőven. A problémát csupán az jelentette, hogy nem farkasemberekkel kellett megmérkőznöm. Megpróbáltam más oldalról megközelíteni a dolgot, és embernek képzeltem el a rohadékot. Bár félig az is volt. Mielőtt végképp magához térhetett volna az ugrás után, nekirontottam...
Veszettül ütni kezdtem, tiszta erőmből, ahol csak értem. Próbáltam minél több ütést mérni a testére, mivel a fejét elég veszélyes pontnak tartottam. Egyetlen lecsúszott ütés, és a borotvaéles fogak máris szétnyársalják a kezemet. Nem nagyon erőltette meg magát, hogy hárítsa a támadásaimat, olyan volt, mintha valami betonkockát soroztam volna. Néha néha felhördült, majd miután kicsit unalmasnak találta tevékenységemet, egy hatalmas pofont adott visszakézből. Igazából csak nekem tűnt hatalmasnak, számára maximum egy legyintés lehetett, mégis négy  méternyit repültem. Elég fájdalmas volt a földet érés, és mire sikerült feltápászkodnom, újfent eltűnt. Minden tagom recsegett ropogott. Nem kellett sokáig keresgélnem, a hátam mögül egy újabb iszonyatos csapást kaptam. A különbség mindössze annyi volt, hogy most az eredeti helyemre zuhantam vissza, ahol az előbb még én próbáltam őt leverni. Innen már valahogyan nehezebben ment a talpra állás. Rövid időn belül két hatalmas ütést kaptam. Sikerült felkelnem, és megfordulnom. Még mindig ugyanott állt, ahol az előbb, és gyilkos tekintetét egyenesen rám irányította.
Néhány másodpercig csak szemeztünk egymással, majd ennek egy hangos üvöltéssel vetett véget. Igazi farkasüvöltés volt ez, ereimben jéggé dermedt a vér.
A telihold fénye az eddigieknél is jobban megvilágította számomra a szörnyeteg minden egyes porcikáját. Hirtelen azon is elgondolkodtam, vajon minek köszönhetem, hogy még élek egyáltalán?
Széttártam mindkét karomat, és lassú léptekkel elindultam felé.
- Gyere te ocsmány féreg! – üvöltöttem – Fejezd be, amit elkezdtél!!
Mintha csak értette volna amit mondok, egy hatalmasat ugrott egyenesen felém. Maga a halál közelített hozzám hihetetlen gyorsasággal. Éppen ez volt a célom, hogy ő támadjon...
Nem volt más választásom, rögtönöznöm kellett, ha túl akartam élni az éjszakát. Egyenesen felém suhant a levegőben, ekkor oldalra ugrottam, és a levegőből páros lábbal, minden erőmet beleadva oldalba rúgtam. Kivételesen jól sikerült rúgás lehetett, hiszen valamilyen hordókhoz csapódott a dög. Minden erőmet összeszedve rárontottam másodjára is, amíg még a földön volt. A hátán feküdt, én pedig a mellkasára térdeltem.
Egy rövidke vascsövet is sikerült felkapnom a földről, mintha csak nekem tették volna oda. Ezzel már hatásosabban tudtam ütni, immár a fejét is.
Megelégedetten tapasztaltam, hogy valószínűleg fájdalmat okozok neki. Olyan fajta hörgést adott ki, melyből erre következtettem. Nem sokáig örülhettem azonban, mert sikerült elkapnia mancsával a kezemet, a másikkal pedig óriási erővel lesújtott az én fejemre. Ezzel a mozdulattal egyúttal el is távolított magáról. Nem tudtam hirtelenjében azt sem, hogy hol vagyok. Tenyerembe temettem az arcom, s mikor elvettem onnan, ijedten tapasztaltam, hogy csurom vér a kezem. Rettenetes fájdalmat éreztem, ráadásul semmit sem láttam, csak tapógatóztam négykézláb a sötétben lehajtott fejjel.
Mire kicsit is magamhoz tértem a rettenetes ütés után, és épphogy csak megemeltem a fejemet, két szőr borította lábat láttam magam előtt. Nála volt az előny, és ezzel az előnnyel az egész harc kimenetelét megkérdőjelezhetetlenné tette. Már semmilyen apró kis trükk nem volt a tarsolyomban, csak egy dolog jutott az eszembe, mely gondolattal lassacskán meg is barátkoztam: Itt a vég, gondoltam, majd elsötétedett előttem a világ...

(folyt. köv.)