Lassan, nehézkesen nyitottam fel a szemeimet. Semmit nem tudtam. Élek? Meghaltam volna? Mindenesetre az biztos, hogy ágyban feküdtem, nyakig betakarva. Nem voltam egyedül. Két férfi ült az ágyam mellett, egyikük egy fekete bőrű, bajúszos, kövér emberke, a másik pedig fehér, kissé kopaszodó, ugyancsak kerekded forma. Kik ezek, és mit keresnek itt?
- Meghaltam? – törtem meg a csendet.
- Nem. A mennyországban nem mi fogadnánk. – válaszolt elég érdekes stílusban a néger pasas.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- A rotterdami kórházban, és elég szar állapotban. – válaszolt újra a fekete figura, ugyancsak kevéske kedvességgel.
- Kik maguk?
- Én Luc Nils vagyok, ő pedig a társam Henry Bogarde. – szólalt meg ezúttal a fehér ember. Ő sem volt sokkal jobb modorú, mint a társa, és ezt továbbra is bizonyították: - Mi nyomozunk itt rotterdamban a kikötőbéli gyilkosságok miatt. Tudni akarom, mit látott, mit hallott, egyáltalán mit tud? És legfőképpen, mit keresett a kikötőben? Ajánlom, hogy ne próbáljon átverni, különben egy életre lecsukatom! – fenyegetőzött. Mit ne mondjak, kellemesebb ébresztőre vártam, majd válaszoltam.
- Rendben van, látom kemény fickók maguk. Csak azt mondják el először, hogyan kerültem ide?
- A kikötőben találtak magára tegnap előtt éjjel. A kikötőmester mentette meg az életét. Elégedett? Akkor halljuk! Válaszoljon! Ki maga, mit keresett ott? Mindent tudni akarok! – követelőzött Henry.
- Jól van. Elmondom. – majd nagy levegőt vettem, és belekezdtem -  Tudják, tegnap előtt iszonyatos hányinger kerülgetett, és a lázam is felszökött. Azt hittem, csak egy kis influenza, így nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. De most, hogy magukat látom, úgy érzem, kerülget a cifra is, de rendesen. – majd kaján vigyort húztam a szám szélére.
- Ide figyelj te szarházi! – kezdte Luc immár tegeződve – Ne szarakodj velem, mert nagyon megbánod! Tudom én, hogy ki vagy kishaver!
- Akkor minek kérdezed, “kishaver?” – vágtam vissza.
- Te csak egy szaros kis biztonsági őr vagy amszterdamban. Egy utolsó kis senki. Takarodj vissza az arénádba! – osztott ki Luc.
- Á, értem már! Szóval csak ez a baj? Piszkálja a csőrötöket, hogy az Ajax jobb, mint itt a Feyenoord! Így már értem. – viccelődtem ismét, aztán talán kicsit elvetettem a súlykot – Apropó, foci! Remélem anyátok csak egy gólt kapott, mert kettővel több ilyen gyökeret nehezen bírna el a holland nemzet. – ezután Henry közelebb hajolt hozzám, és ezt súgta:
- Ha nem lennél az ágyhoz kötve, széttépném azt a mocskos szádat.
- Milyen isteni szerencse, hogy ágyhoz vagyok kötve. – gúnyolódtam. Ekkor ő is visszavágott:
- Tudod, azért vagyunk most itt, éppen nálad, mert a barátnőd, vagy mennyasszonyod....szóval, nincs éppen kihallgatható állapotban. – majd elvigyorodott. Vettem egy nagy levegőt, és válaszoltam:
- Hát, kicsit valóban szétszórt a lelkem mostanában, de ilyenek a nők, nem igaz? – borzalmas volt viccelődni halott kedvesemmel, de ha elvesztem a fejem, megüthetem a bokámat. Bocsáss meg, Jane.
- Tudjuk jól, mi történt Jane Castlow lakásán. – dicsekedett Luc.
- Akkor miért nem a gyilkosát kereseik ahelyett, hogy engem buzerálnak?! – kérdeztem ezúttal ingerültebben.
- Ide fi....
- Uraim! – szólalt meg egy női hang a szoba ajtajából megszakítva ezzel Henry-t. A nővér volt az, a megmentő nővér. – Lejárt a látogatási idő, kérem, hagyják a beteget, pihennie kell! – A két csudahekus csalódottan vette tudomásul, hogy felettébb izgalmas beszélgetésünk itt véget ért. Luc rám nézett, és mindössze ennyit mondott:
- Még találkozunk! Garantálom, hogy még találkozunk!
- Legyen szerencsém! Sziasztok fiúk! – így aztán tegezőviszonyban váltunk el....
Sokat gondokodtam, miután távoztak a vendégeim. Legfőképpen azon, hogy miképpen élhettem túl a kikötői kalandot. Lehet, hogy pont a kikötőmester zavarta meg a farkas – emberemet? Kétlem, hogy különösebb  akadályt jelentett volna ez neki. Több volt ez, mint gyanús. Ha viszont tényleg zavart keltett, akkor esetleg látnia is kellett valamit. Határozottan meggyőztem magam arról, hogy meg kell keresnem “megmentőmet”, és el kell vele beszélgetnem. De mikor szabadulok ki innen a kórházból? Egyáltalán milyen sérüléseim is vannak pontosan?
Fél órával később ismét bejött hozzám az a nővér, akinek köszönhetően megszabadultam a két kellemetlen nyomozótól. Kedvesen megszólított, majd elém tette az ebédemet:
- Hogy érzi magát Mr. Dyk?
- Köszönöm, mióta elhajtotta azt a két szerencsétlent, egyre jobban. – válaszoltam.
- Elég erőszakos figurák voltak, igazából be sem akartam őket engedni magához, de hát nem lehetett lerázni őket. Persze őket is meg lehet érteni, mióta ez az aljas gyilkos rettegésben tartja a várost... Csak azt nem értem, magának ehhez mi köze?
- Hát, ezt valóban jó lenne tudni. – füllentettem. – De volna olyan kedves, és elmondaná nekem, hogy pontosan milyen sérüléseim vannak? – érdeklődtem.
- Hát semmire sem emlékszik? Hú, de izgalmas! Maga az egyetlen, aki túlélte a szörnyeteg támadását, az amszterdami hős, júj, de nagyon izgalmas! – olvadozott a gyönyörtől, nekem pedig kétségeim támadtak azt illetően, vajon melyik társaság a rosszabb? Udvariasan próbáltam visszaterelni az eredeti témára.
- Hölgyem, kérem. Elmondaná, milyen sérüléseket szenvedtem, és mikor mehetnék el innen? – tettem fel ismét a kérdést.
- Ó, ne haragudjon rám, folyton csak csacsogok! – nevetett nagyot – Szóóóval! Tegnap előtt éjjel riasztották a mentőket, hogy súlyosan sérült férfit találtak a kikötőben. Valami Ruiz, ha jól emlékszem. Részletesen elmondta, hogy hol található, és milyen ellátásra lesz szükség. A mentők a kiérkezéskor pontosan tudták, hogy az arcából is ömlik a vér, valamint, hogy a mellkasán is éktelenkedik egy óriási karmolás...
- Mellkasomon? Karmolás?! – értetlenkedtem. Ez új volt számomra.
- Igen. – mondta megdöbbentő természetességgel. – van a mellkasán egy óriási karmolás. Istenem, ki képes ilyenre??
- Nem tudom. – hajtottam le a fejem – Mindenesetre érdekes a dolog. Nagyon súlyos? – érdeklődtem.
- A felső testén nem annyira, inkább a fertőzés veszélye állt fenn. De sajnos nagyon valószínű, hogy élete végéig hordani fogja a hegeket.
- És az arcom?! – kérdeztem rémülten.
- Az arca szerencsésen megúszta az ütést, valószínűleg nem úgy találta el, ahogy akarta. Egy kis agyrázkódást azonban szenvedett, de holnap már hazamehet.
- Hát....ez nagyszerű. – mondtam szomorúan.
- Nekem sajnos mennem kell. De ígérem, meglátogatom még a mai nap folyamán! – nevetett ismét. – Jóétvágyat, Mr. Dyk.
- Köszönöm, hölgyem. – majd kiviharzott a szobámból.

(folyt. köv.)