Másnap már valóban hazamehettem. Pontosabban vissza a szállásomra. Nem hagyott nyugodni továbbra sem a gondolat. Nézzük a tényeket:
A földön fekszem. Előttem tornyosul a dög. Csak a lábait látom, és mielőtt újra felnéznék, elájulok. Mit tehetett, miután álomba merültem? Jött volna valóban a kikötőmester, aki elrettentette volna az elrettenthetetlent? Kizárt! Előbb megöli őt, aztán végez velem. Ehelyett rámtalálnak, én túlélem, a szerencsétlen túléli, a farkasembernek pedig se híre, se hamva. Nem, nem és nem! Nem áll össze. Ehhez nem elég egy doboz cigaretta.
Épp indultam volna le a büfébe, mikor kopogtattak az ajtómon.
- Ki az? – érdeklődtem.
- Clarence vagyok uram, a portás. Csomagja jött uram.
Az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam.
- Nem lett volna sürgős felhoznia, ráért volna, ha lemegyek. – kedveskedtem.
- Értem uram, és kérem ne haragudjon, hogy zavarom. A helyzet az, hogy egy pasas adott nekem egy kis aprót azért, hogy ezt most azonnal felhozzam magának. De kérem, ne mondja el a főnökömnek! Ugye nem mondja el? Tudja,...
- Ne aggódjon, megőrzöm a titkát. – mosolyogtam. – Ki volt az, nem mutatkozott be?
- Nem uram. Csak megkért, hogy ezt azonnal hozzam fel önnek. – majd a kezembe nyomott egy viszonylag nagy méretű kartondobozkát, amelynek elég jó súlya volt, és meglehetősen jól össze volt ragasztva.
- Köszönöm, Clarence! Isten áldja! – búcsúztam el, és még mielőtt elköszönhetett volna, már be is csuktam az ajtót.
Leültem a konyhaasztalhoz, és egy késsel viszonylag sok munkával szétvágtam a ragasztót. Amint széthajtogattam kartondoboz füleit, szinte a földszintig koppant az állam. A dobozkában ugyanis két tárgy lapult: az egyik az a kikötőben elhagyott 45-ösöm, a másik pedig az ugyancsak elveszettnek hitt kedvenc vadászkésem. A doboz alján pedig egy apró cetlin a következő mondat:
                                   

                                          “Ezekre még szüksége lehet”

- Basszameg..... – mindössze ennyit tudtam mondtam, de ezt is csak halkan....
Annak ellenére, hogy messze voltam még a csúcsformától, és a fejem is intenzíven hasogatott, még aznap délután visszamentem a kikötőbe, hogy megkeressek egy bizonyos “Ruiz” nevű melóst. Ahelyett, hogy megoldottam volna néhány dolgot, vagy megválaszoltam volna egy-két kérdést, még több probléma szakadt a nyakamba. Igaza volt az egykori felettesemnek amszterdamban, aki a következőket mondta: “Dyk, tanulja meg, hogy a problémák csak szaporodnak. Van egy probléma, amit meg akar oldani. Annak a megoldása újabb problémákhoz vezet, és a nagy gondból sok-sok kicsi lesz. Higgyen nekem, ezek csak szaporodnak, mint a nyulak.”
És mennyire igaza volt! Újra és újra azok a kérdések. Hogy kerül ide egy farkasember, vagy egy annak látszó valami? Hogyan éltem túl a vele való találkozást? Ki juttatta vissza a fegyvereimet? Annyi azonban biztos, hogy jobb, mintha Luc, vagy Henry talált volna rá az illegális játékszereimre.
A kikötő bejárata ezúttal nyitva volt, így nem kellett akrobatikus mozdulatokkal bemásznom. Lényegesen többen is voltak, mondanom sem kell. A környezet is barátságosabb, mint két nappal ezelőtt. Kihez is forduljak most? Legegyszerűbb, ha a portán megkérdem az illetőt, neki elvileg tudnia kell mindent. Így is tettem, a portához siettem. Egy idős bácsi állt a rendelkezésemre:
- Segíthetek, fijatalember? – kérdezte kedvesen.
- Igen, köszönöm!  Tudja, én egy Ruiz nevű dolgozót keresek. Itt van? Beszélhetnék vele? – érdeklődtem.
- Ruiz? Tudja, én már itten vagy jó ideje mán, de nem emlékszem ilyen emberre. – mondta kedves “tájszólással.”
- De, biztosan van olyan. – győzködtem – Tegnap előtt éjjel ő mentette meg az életemet, szeretném neki személyesen is megköszönni.
- Drága jó Istenem, hát maga vót az? Öngyilkos akart lenni jóember, vagy mit keresett itten olyan kéjsőn? – teremtett le.
- Igaza van, én is ezerszer megbántam már, - dehogy bántam – és tanultam az esetből. Ezért szeretném megköszönni Mr. Ruiz-nak a segítségét.
- Rendben van, az rendben van, de higgyen mán nekem, nincs itt Ruiz nevű munkaerő! Nem akarom én átvágni magát fijatalember! – ó, ez jólesett. Jó is vagyok, és fiatal is. Az mindenesetre nem volt jó, hogy egy fantomot keresek. Így taktikát váltottam. Biztosan a nővér érthette félre a dolgot. Ki tudja, hanyadik embertől kapta az információt.
- Akkor azt megmondaná nekem, hogy ki volt itt aznap éjjel, amikor engem megtaláltak?
- Há hogyne! Minnyán megnézem a bejosztásokat. – majd ránézett a falra ragasztott jelenléti ívre. – Megvan-e! Charlie vót itten akkó éccaka!
- “Charlie?!” – hitetlenkedtem. Az elég messze van a “Ruiz”-tól. – Ez biztos? – kérdeztem.
- Itt van, nézze meg, ha nem hisz nekem! – mondta kicsit sértődötten. Rápillantottam a beosztásra, és valóban egy bizonyos Charlie volt beírva arra a napra.
- Értem. Itt találom most ezt az embert?
- Szerencséjire igen. Begyütt a holmijáér, kirúgták a szerencsétlent.
- Miért? – kérdeztem megilletődve.
- Tuggya, Charlie meglehetőssen sokat iszik, szóval alkoholista na. Többször figyelmeztették mán, de nem értett a szóbú!
- És mié....
- Á! Ott is van-e! – kiáltott az öreg – ott gyün a szerencsétlen. – mutatott előre. Túl sokan jöttek mentek, de volt egy tippem.
- Melyik az?
- Ottan, kéjk pólóban. A bajúszos az ! –  mondta lelkesen. Én is arra tippeltem, hisz en messziről látszott, hogy jóban van az alkohollal. Jó, ha volt ötven kilógramm szegény Charlie, és legalább száznyolcvan centiméter magas. A pia igencsak vörösre festette már az egész arcát, így nem volt nehéz eltalálni.
- Köszönöm uram, minden jót kívánok! – búcsúztam el a bácsitól.
- Viszlát fijatalember, aztán vigyázzon magára! – óvott az öreg.
Ahogy egyre közelebb értem Charlie-hoz szent meggyőződésem volt, hogy most sem józan. Szakadt reklámszatyrot szorongatott, melyből kilógtak a ruhái. Reménykedtem benne, hogy tudunk legalább két értelmes szót váltani. Nem volt felhőtlen, mikor útját álltam:
- Ki maga, és mit akar éntőlem? Tűnjön az ....tűnjön az utam.......ból – nem is kicsit volt részeg.
- Ön Charlie?
- Csak a cimboráknak vagyok Charlie, és te... – akadt el a szava – te nem vagy az én cim....borám.
- Ha fizetnék önnek mondjuk két üveg borocskát, akkor a cimborája lehetnék? – próbálkoztam nem túl szabályosan.
- Hát, akkor talán...talán meggondolom a dol....got. – visszataszító volt, és bűzlött az alkoholtól.
- Na jó, ne raboljuk a drága időt! Maga szomjas, én meg kíváncsi. Válaszol nekem néhány kérdésre, adok egy kis pénzt piára, és itt se vagyok. – erre aztán felcsillant homályos tekintete, és azonnal rávágta:
- Rendben van, cimbora!
- Maga talált meg engem tegnap előtt éjszaka? Emlékszik valamire egyáltalán?
- Hát, itt voltak a mentők, meg még egy pasas...de azt nem tudom, ki lehetett. Valahogy...valahogy úgy nem ismertem. – vigyorgott, feltárva három darab fogát.
- Ki volt az? Nem mondta a nevét? Hogy nézett ki? Emlékszik valamire? – talán túl sok kérdés volt ez egyszerre.
- Hát, tudja...magas volt, nagyon magas. És, és ha jól emlékszem, csillogott a fején a hold! – nevetett hatalmasat. Gondolom ez azt jelentette, hogy kopasz. Miután kiszórakozta magát folytatta:
- Aztán jöttek a mentők, de addigra nem volt itt a colos....én meg aztán, kicsit be voltam piálva, de nem voltam részeg, nehogy azt higgye... – meg sem fordult a fejemben ilyen aljas rágalom.
- Rendben van. – adtam föl, hiszen úgysem megyek semmire sem vele – Itt egy kis pénz, igyon egy jó meleg kakaót. Köszi mindent Charlie!
- Csak a cimboráimnak vagyok Charlie, már mondtam magának....a fenébe is...
Aligha fogja magát kakaóval tömni, de ez már cseppet sem érdekel. Kicsit sem vagyok előrébb az ügyben, ráadásul egy totál alkoholista véleményét kértem ki. Feltehetően semmit nem ér az informácója. És ki ez a Ruiz? Felettébb aggasztó volt az új játékos...

(folyt. köv.)