Odaértem, majd megálltam az ajtó előtt. Kibiztosítottam a fegyvert, nem volt világos, Dickov melyik oldalon áll. Nagy levegőt vettem, és bekopogtattam. Erre meglepő invitálás volt a válasz bentről, a hang alapján valóban Dickov-tól:
- Szabad! – jött a válasz. Majd berontottam. Azonnal Dickov-val találtam szemben magam. Tőle szoktlan szürke melegítőben nézett rám értetlenül, ahogy rászegeztem a fegyvert.
- Mi ez az egész? – kérdeztem határozottan.
- Micsoda? – nézett hihetően értetlenül. – Mi lenne? Mi tartott ennyi ideig Gabriel? Jóég, tegye már le azt a fegyvert! – kérte, de nem engedelmeskedtem.
- Előbb kérdezek, és maga válaszol! Első kérdés: Maga volt ott a kikötőben akkor éjjel?
- Igen. – válaszolt kissé nyugtalanul.
- Mit látott pontosan, mielőtt rám talált?
- A franc se tudja, mi volt az! Maga a hátán feküdt, ez a valami meg maga mellett térdelt.
- A hátamon?! – néztem értetlenül, mivel emlékeim szerint hasaltam, mielőtt elájultam. –  Azután mi történt?  - érdeklődtem a fegyvert továbbra is felé tartva.
- Mint mondtam, lőttem. Azután eltűnt a hajók környékén a sötétbe. Utána akartam menni, de súlyosnak tűntek a sérülései, ezért mentőt hívtam.
- Miért Ruiznak adta ki magát?
- Maga szerint mi a szarért?! – ekkor már ingerültebb volt – Mert ez Rotterdam, és nem az én hatásköröm! Ha kiderül, hogy szabadság címszó alatt itt nyomozok, akkor együtt hűsölhetünk!
- Akkor gondolom a fegyvereimet is maga szedte össze, igaz?
- Persze! Ha más találja meg, akkor magának befellegzett. Így sem maradt titokban az itt létem, Luc Nils, és Henry Bogarde már kiszúrt, de lépni még nem mertek. Gondolom, ismeri őket.
- Igen, a két tetű a kórházból. – idéztem fel a kellemes társalgást -  De miért nem keresett meg engem?
- Mert minden lépésemet figyelemmel kísérik, ahogy a magáét is. Tudtam, hogy előbb-utóbb rájön, hol, és hogyan találhat meg engem. – mondta immár nyugodtabb hangon. Ekkor már én is leeresztettem a fegyvert.
- Sajnálom. – mondtam bűnbánóan. – Csak tudja....tudja olyan fura volt ez az egész. Ne haragudjon Louis!
- Semmi baj, megértem. Nekem sem így kellett volna intéznem a dolgot. Szívjunk el egy békeszivart, a maga esetében cigit. – majd elmosolyodott. Egy cigi most valóban jól fog jönni...
Nemcsak a tüdőmet károsítottam az elmúlt fél órában többször is, de még két üveg sört is legurítottam. A hosszú csöndet Dickov törte meg:
- Gabriel... – kezdte sejtelmesen – Mi a fene volt az a kikötőben?
- Nem tudom, mi az ön képzeletének a határa.
- Már én sem.... – mondta beletörődve.
- Nos, akkor így egyszerűbb lesz. – majd erőltetett mosolyt húztam az arcomra, és belekortyoltam a sörömbe. – Farkasember.
- Na, azért ennyire hülye nem vagyok.
- Én sem gondoltam volna, de sajnos úgy tűnik. A lehetetlen lehetséges, és ezt Jane is tudta. –szóltam el magam.
- Ezt, hogy érti? – csapott le az új információra, de idejében sikerült kicseleznem.
- Úgy értettem csak ő tudta, mi az igazság. – mentettem ki magamat.
- Én nem hiszek ebben. Az biztos, hogy őrült az emberünk, de “ember.” Kíváncsi lennék, mivel karmolta így össze magát...- ahogy ezt kimondta, azonnal a mellkasomhoz kaptam...
- Nem tudom, de hitelesnek tűnt. Igaza lehet, valószínűleg tényleg ember, egészen kivételes fizikummal. – vettem le a vállamról a felesleges tervet.
- Jöjjön, mutatok valamit. – majd felállt, és az ablakhoz ment. – Jöjjön csak! – ismételte. Odamentem az ablakhoz, majd rámutatott egy parkoló autóra. – Látja azt a kék terepjárót? – mutatott az autó felé.
- Igen, látom. Mi van vele? – kérdeztem kíváncsian.
 Henry és Luc ülnek benne. Magára vadásznak. Bűnbakot kell találniuk itt, különben mindenki tökét megszorongatják a magasabban ülők. Engem is figyelnek.
- Mit tehetek ellenük?
- Küldje ki a kikötőbe mindkettőt éjszakára! – nevetett hangosan, de én ezt most nem találtam olyan viccesnek.
- Komolyan kérdem! – förmedtem rá.
- Ó, elnézést. Hogy mit tehet? Tűnjön el Rotterdamból. Sőt, tűnjön el az országból is egy időre! – parancsolta.
- Mégis hova mennék ha egyszer a gyilkos itt van?!
- Az mindegy! Csak néhány napra kéne lelépnie. Ne lássa itt ez a két görény. Én is visszamegyek Amszterdamba már holnap, és szépen lassan lecsillapodnak itt a kedélyek. Nem maradhat itt egyikünk sem, de együtt sem mehetünk vissza.
- Értem. Igaza van. – törődtem bele.
- Foglaljon szobát Belgiumban. Néhány óra kocsival, és máris nyugodtabb helyen van. Aztán egy hét múlva visszajön. Nos? – várta a választ, erre én elégedetlenkedni kezdtem:
- Na ne, miért pont Belgium?
- Felőlem mehet Luxemburgba is...
- Azt végképp nem! – utasítottam vissza. – Akkor maradjon Belgium inkább...hm....kurva belgák.... – szidtam a szomszédot.
- Nyugodjon meg, a mi focink sokkal jobb! – viccelődött ismét, de ebben már egyet értettünk.
- Rendben van. Ahogy odaérek, fel fogom keresni. Mi innen most a legegyszerűbb? – tudakoltam.
- Ha engem kérdez, talán Brugge. Vagy Antwerpen. Amelyik szimptikusabb.
- Rendben van, akkor Brugge. Végülis mindegy, hol töltöm azt a néhány napot. – mondtam.
Megbeszéltük a részleteket, majd elköszöntünk egymástól. Visszaszaladtam a szobámba és összepakoltam minden holmimat. Ezek után Brugge felé vettem az irányt...

(folyt. köv.)