Fullasztó köhögésre éberdtem. Ez azért sem esett jól, mert hosszú idő után nagyon nyugodtan tudtam átaludni az éjszakát. A köhögés csillapításaként megittam két pohár vizet, azután reggeli helyett inkább rágyújtottam. Amúgy is lekéstem a korai étkezést, majdnem kilenc óra volt már. Hiába kaptam választ a rejtélyesnek tűnő “Ruiz” kérdésre, most újabb kérdések foglalkoztattak. Vajon miért, és hogyan került ide Antwerpenbe a farkasember? A véletlen műve lenne az is, hogy szinte ezzel egyidejűleg jöttem ide én is? Egyáltalán hol kéne kezdenem a magánnyomozásomat? Talán ezekre a kérdésekre az itteni vendégek köreiből kapok választ. A kiadós reggeli zuhanyzás, és borotválkozás után kiugrottam kávézni. Örömmel tapasztaltam, hogy Elizabeth volt továbbra is a pultnál:
- Jó reggelt, Elizabeth!
- Már akinek ez még reggelnek számít. – jegyezte meg mosollyal az arcán.
- Kaphatnék egy jó erős kávét?
- Persze. Maradt még egy adag szalonnás rántotta, kéred? – ajánlotta.
- Az most nagyon jól esne, köszönöm. – fogadtam el.
Fura érzés volt számomra. Jane óta egyetlen nő sem tudta felkelteni az érdeklődésemet, és háttérbe is szorult az életemben a párkapcsolat. Elizabeth azonban kellemesen rossz hatással volt rám, mert kicsit el is felejtettem már, miért is vagyok itt valójában. Pimasz kíváncsisággal fürkésztük egymás mondatait. Pedig még semmit nem tudtunk a másikról, mégis volt valami kölcsönös szimpátia azonnal. Az érzés ismerős volt, csak a személy volt más. Ugyanakkor rosszul vette volna ki magát, ha kiderül, hogy a meggyilkolt szerelmem miatt vagyok itt. Olyannyira rögeszmémmé vált már a dolog, hogy semmi nem tántoríthatott el tőle. Pláne, hogy kisebb közelharba is kerültem már a szörnnyel, amit eddig csak én tudtam túlélni. Igaz, Dickov közreműködésének köszönhetően.
A kellemes gondolatmenetet Luc és Henry megjelenése rontotta el, de nagyon. Szemrehányó pillantást vetettek rám, majd helyet foglaltak az egyik asztalnál. Közben sikerült a figyelmemet visszaterelnem Elizabethre:
- Egyedül talpalsz itt egész álló nap? – érdeklődtem.
- Nem, déltől jön Tracy is. Ő az egyetlen alkalmazottunk. Nem is kellünk ide többen. Pláne, ha ilyen közelségben történnek itt ezek a szörnyűségek, nem hinném, hogy sokan járnak majd ide. – tört le egy pillanat alatt.
- Nem gondoltatok rá, hogy amíg kicsit is csitulnak itt a dolgok, elmenjetek innen?
- Azt nem lehet! Nagyon szeretek itt lenni. Egy őrült miatt nem hagyom felborulni az életemet. – vágta rá határozottan.
- Nem félsz egy kicsit sem?
- Nem akarod elmondani, mitől kell félnem?
- Nézd.. – kezdtem bele. – Ha elmondanám, őrültnek tartanál.
- Akkor megkérdezem a nyomozókat. Nekik biztosan van már gyanúsítottjuk. Nemde?
- A nyomozóknak fogalmuk sincsen semmiről. Nekik csak egy bűnbak kell, és attól tartok engem szemeltek ki erre a posztra. Az végképp nem szolgálja az érdekeimet, hogy itt találtak, az újabb gyilkosságok helyszínén.
- Akkor miért nem vesznek őrizetbe? – kérdezte, mintha a legtermészetesebb dolog lenne ez a világon.
- Ó, ez kedves... – szomorodtam el kicsit.
- De komolyan...hagyták, hogy megalázd őket mindenki előtt, de nem tettek semmit...
- Nincsen bizonyítékuk ellenem, sőt....Egy elég nyomós ellenérv is van, amely az ártatlanságomat bizonyítja.
- Ezt, hogy érted?
- Meglátogattak a kórházban, miután összefutottam a gyilkossal. – mondtam nem kevesebb természetességgel, mint ő az imént.
- Úristen....te....te....Ta....találkoztál a gyilkossal??? – rémült meg.
- Máskülönben miért lennék itt? – vigyorogtam.
- Érdekes figura vagy te! Belőled kinézném, hogy mindenre elszánt, hidegvérű gyilkos vagy, ugyanakkor úgy érzem, van egy másik oldalad is...Amely nagyon érző szívet takar. Vagy fájó szívet?
- Talán jól gondolod. De hidd el, mostanában nem jó ómen a környezetemben lenni... – ezt minek kellett mondanom....?
- Miért?
- Hagyjuk. Most megmutatom neked a másik oldalamat is. – majd felkeltem az asztaltól, és a két kedves nyomozó felé indultam...
Luc és Henry meglepett volt, mikor látták, hogy feléjük közeledek. Nem haboztam sokáig:
- Leülhetek? – kérdeztem, és már huppantam is a széken.
- Vallomást akar tenni? – kérdezte Luc.
- Igen. Bevallom, kurvára nem bírlak titeket, és egyáltalán nem aggódom a testi épségetekért. Bár úgy érzem, ez kölcsönös.
- Nagyon jól érzed. – helyeselt Henry.
- Mi lenne, ha fegyverszünetet kötnék, amíg el kell viselnünk egymást? Mindhárman ugyanazt akarjuk. Elkapni a rohadékot. És azt is tudjátok jól, hogy nem én vagyok a ti emberetek. – Luc és Henry kérdőn egymásra néztek, én közben rágyújtottam.
- Nem akarja elmesélni, mi is történt a kikötőben? – kérdezte Henry olyan hangnemben, ami majdnem kedvesnek volt mondható. Mivel komlyodott a beszélgetés, én is megadtam már a tiszteletet, és visszaváltottam magázódó formába:
- Nézzék, ez egy nagyon nehéz kérdés...Ott volt a gyilkos, és dulakodtam is vele, mint tudják. Egy beteges állattal van dolgunk.
- Ezt, hogy értsük? – vágott bele Luc.
- Elsőre hihetetlennek fog tűnni a dolog, de próbáljanak meg hinni nekem. Ez egy maskarás rohadék. Farkasnak akar látszani, ezért valamiféle “bundában” van, mikor lesújt. Sajnos nem volt lehetőségem arra, hogy lássam az arcát, mert elég gyorsan ártalmatlanná tett. Iszonyatosan erős, nem okoz gondot neki leugrálni az épületekről, és gyorsan köddé válni sem. Ezek alapján elképzelhetőnek tartom, hogy nagy mértékű kaszabolást tud rendezni rövid idő alatt... – Nagy figyelemmel kísérték a mondandómat, olyan érzésem volt, hogy hisznek nekem.
- Értem. Gondolja, hogy van ennek valami köze a 76’-os Tarker Mills-i eseményekhez, és Jane Caslow-hoz? – tudakolta Henry, immár ő is normál emberi hangon.
- Nem tudom. Fogalmam sincs.
- És Low tiszteletes? Jane mesélt magának arról az esetről? – kérdezett a változatosság kedvéért Luc.
- Igen, elmesélte. Ezért is jött Hollandiába, hogy kiszabaduljon a nyomasztó emlékek árnyékából.
- Rendben van Dyk. Kössünk békét egy időre. Nehezen, de szemet hunyunk afelett, hogy most is itt van. Próbáljunk meg együtt a végére járni. – alkalmazkodott Luc.
- Rendben van. Akkor én most mennék is, majd később beszélünk. Viszlát, uraim!
- Viszlát.
Kezet azért nem ráztunk, de úgy éreztem, hasznomra lehetnek. Bár hazudtam neki, - azt hiszem – azt illetően, hogy farkasbőrbe bújt ember, hiszen én hittem benne, hogy valódi farkasemberrel van dolgom. Ugyanakkor most, hogy szóba került Low tiszteletes, eszembe jutott valami nagyon fontos dolog, amire eddig csodával határos módon nem is gondoltam. Ha 1976-ban Low tiszteletest valóban megszállta a gonosz és éjjelenként ténylegesen farkasemberré változott, akkor most is kell lennie egy igazi embernek. Egy embernek, aki éjjel maga lesz a fenevad, és végez mindenkivel, aki az útjába kerül...
De vajon ki lehet az...?

(folyt. köv.)