Másnap sikerült pontosan megjelennem a reggelinél. Elizabeth elégedett mosoly helyett gyilkos szemekkel nézett rám. Azt hittem csak viccből csinálja, de tévedtem.:

-         Hát ennyire vagy te őszinte hozzám? – kérdezte nagyon sértődötten.

-         Miről beszélsz, nem értelek... – valóban nem tudtam, miről van szó.

-         Erről, te hazug disznó!! – majd hozzám vágott egy újságot. A címlapon az elmúlt hetek gyilkosságait tárta fel a lap. Ahogy belelapozgattam, megtaláltam a Jane-ről szóló cikket fényképekkel a ház körül. Az egyik képen én is rajta voltam, amint Dickov-val beszélek éppen. Mondanom sem kell, hogy apróba szedett betűkkel ott volt a kép mellett: “ A lány vőlegénye épp a gyilkosságot megelőzően ért a házhoz.” Természetesen egy piros nyilacska mutatta, hogy rólam van szó. Jogos volt Elizabeth felháborodása, próbáltam menteni a menthetőt.

-         Elizabeth, nézd....én tudom, hogy...

-         Fogd be! – teremtett le – Nem érdekel a magyarázatod. – ekkor már sírásra görbült a szája. – Hogyan bízhatnék meg benned, ha még nem is ismersz, de már most hazudsz?!

-         Kérlek, hadd magyarázzam meg. Ezt nem értheted. – próbáltam szóhoz jutni, de megint hiába.

-         Nekem nem tartozol magyarázattal! Hajtsd végre a szánalmas kis bosszúdat, aztán tűnj el a francba innen! Hagyj engem békén! – majd kiviharzott a konyhába...

Szerettem volna utána  menni, de semmi értelme nem lett volna a dolognak. Őszintén hittem abban, hogy valaki iránt újra gyengéd érzelmeket táplálhatok, de elcsesztem. Ez a lány olyan fantasztikus volt számomra, de a bosszú elvette a maradék eszemet is. Könnyedén vettem az egészet, nem voltam őszinte. És egy igazi, komoly nőtől más reakciót nem is várhattam volna ebben a helyzetben.

Egész álló nap a várost jártam. Nem volt képem korábban visszamenni. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán van-e értelme odamennem.  Csak pár napja érkeztem, de sikerült fenekestül felforgatnom mindent, de a legfájóbb mégis Elizabeth volt. Jó nagy barom vagyok, nem is vitás. Talán egyféleképpen tudom csak jóvátenni, ha összepakolom a holmimat, és eltűnök.

Este fél kilenc körül értem vissza. Ahogy beléptem az ajtón, azonnal Elizabeth szemeivel találkozott a tekintetem. Még mindig nem volt egy kicsit sem jobb, mint reggel, de mindenképpen váltani akartam vele pár szót.

A pulthoz sétáltam, és összeszedtem minden bátorságomat, mondanivalómat:

-         Elizabeth, ha valamit is számítottam, mióta beléptem ide,akkor kérlek csak két percet adj nekem... – kértem nagyon nyugodt hangon. – Ugyanis te nagyon sokat számítasz nekem, épp ezért.... ezért nem szeretnék haragban elválni tőled...

-         Elmész? – kérdezte szinte helyeslő hidegséggel.

-         Igen. Most pakolok, és már itt sem vagyok. Kérlek, addig számold össze mennyivel tartozom...

-         Ne aggódj, meglesz. – ez a hangsúly sem akart olyan nagyon maradásra bírni.

-         Hát jó! – bátorodtam föl. – Akkor elmondom, amit még akartam, aztán nem látsz többé. Igen, eltitkoltam ittlétem valódi okát, és igen....megölték a mennyasszonyomat Alkmaarban, és keresem a gyilkosát... – majd haboztam egy kicsit – De azt az érzést te sem veheted el tőlem, amit akkor éreztem, mikor először tettem be ide a lábamat. Bár alig ismerjük egymást, és semmi nem történt köztünk, de úgy érzem, te vagy az a nő, aki nekem kell... – ekkor kicsit mintha enyhült volna,de továbbra sem nézett a szemembe, csak ennyit kérdezett elcsukló hangon:

-         Miért...miért mondod el mindezt?

-         Amikor ma reggel azt mondtam, hogy ezt nem értheted nem hallgattál végig. Nem a hazugságomat akartam kimagyarázni, hanem elmondani neked, itt már nem csak a bosszúról van szó... Téged is szeretnélek megóvni, ha már Jane-t nem tudtam... Mégegyszer nem akarom ugyanazt a hibát elkövetni... – mondtam halkan. – Ez minden, amit szerettem volna mondani neked. – majd a szobám felé indultam, de visszatartott.

-         Gabriel... – kedvesebb volt a hangsúly – Köszönöm.....köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem – majd könnycsepp csillant gyönyörű szemén – És nagyra értékelem, ho....

Ebben a pillanatban hangos női kiáltás szakította meg a beszélgetést. A borospince irányából jött a hang, és néhány másodperccel később Tracy szaladt elő iszonyatos rémülettel az arcán. Bal karján mély karmolás látszódott, melyből valósággal ömlött a vér.

-         Úristen, úristenem!!!!! – kiáltott – Mi volt ez, mi... volt.... ez?!

-         Nyugodj meg, Tracy! – ijedt meg Elizabeth is. – Mi történt Tracy, mi történt?!

-         Nem tudom,....nem tudom, van odalennt valami....a pi...pincében... Jézusom, farkas, farkaaaaaaas!! – üvöltötte eltorzult hangon. Ekkor már a vendégek is a segítségére siettek. Én nem törődve azzal, ki van ott, előhúztam a kabátom alól a

45-öst, és kibiztosítottam. Ahogy Elizabeth-re néztem, döbbenet ült ki az ő arcára is.

-         Adj egy elemlámpát! – utasítottam, erre még jobban megijedt.

-         Mi....micsoda??

-         Add már azt a lámpát!! – förmedtem rá.

-         Te...tessék.... – engedelmeskedett.

-         Gyere velem! – mondtam, majd a pince lejáróhoz hívtam. – Elizabath, nagyon figyelj rám! Én most lemegyek ide. Te rámzárod az ajtót, ide senki nem jöhet le, és senki nem jöhet föl! Értetted?!

-         Gabriel, kérlek....kérlek, ne menj le oda.... – ekkor már ő is sírt, de mit sem törődve vele, tovább kérdeztem.

-         Milyen hosszú a pince?

-         Úgy....úgy három, vagy négyszáz méter....és azon túl is tovább lehet menni, de az már....az már nem biztonságos az omlásveszély miatt.

-         Jól van. Én most lemegyek. Kérlek tedd, amit mondtam. Zárd be mögöttem az ajtót!! Értetted?!

-         I...igen... – potyogtak a könnyei – Ne menj le oda, kérlek.... – Próbált visszatartani, de feleslegesen. Ekkor mélyen a szemébe néztem, magamhoz húztam és megcsókoltam. Mintha az első, és egyben utolsó csók lett volna ez, ami kettőnk közt történik meg. Arra gondoltam, milyen nagyon szeretném még ezt átélni vele, de ahhoz most le kell mennem. Elengedtem őt, és becsaptam magam mögött az ajtót...

(folyt. köv.)