Bekapcsoltam az elemlámpát, és lesétáltam a lépcsőn. Mondanom sem kell, hogy a világítás teljesen megszűnt. Valaki szándékosan kicsaphatta a biztosítékot. Valóban nagyon hosszú volt a pince, nem láttam el a végéig még a lámpával sem. Mindkét oldalról hordók sokasága feküdt. Jobb kezemet magam elé tartva világítottam, bal kezemet benne a fegyverrel pedig a jobbon pihentettem. Így minden esetben az esetleges célpontra esett a lámpa fénysugara. Ezt az apró kis trükköt anno Dickov mutatta nekem, és valóban nem hülyeség. Nagyon lassan, apró léptekkel elindultam a pince belsejébe. Féltem, nem is kicsit, de mégis itt vagyok. Úgy éreztem, ha már az egyik szerelmemet nem tudtam megmenteni, akkor most talán így megvédhetem kicsit Elizabethet. Sajnos be kellett látnom, hogy újfent hátrányos helyzetben vagyok. Ilyen körülmények közt szinte ezer helyről leshet rám kényelmesen a rohadék, pláne lámpával nem nehéz kiszúrni.
Ha viszont lekapcsolom, az sem jó. Így aztán próbáltam a lehetőségekhez képest picit jobban odafigyelni minden oldalamra. Nagyjából most érhettem el arra pontra, amikor kb a pince kellős közepén vagyok. Innentől már nincs menekvés, történjék bármi.
Nagyon hűvös volt odalennt, én mégis verejtékeztem a félelemtől. Néha néha a lámpa sugarai is csak cikáztak a semmibe a kezem remegésétől. Hol lehetsz te rohadék?
Egy dologban voltam csak biztos. Mégpedig abban, hogy csak ketten vagyunk ott. Ő, és én. Az egyik kijárat be van zárva, azt még ő sem törheti át. Ami azonban aggasztó volt, hogy a másik végéről nem tudtam semmit. Az már valójában régóta elhanyagolt, nem járt arra senki. De lehet, hogy tévedek, sőt. Egyedül ott juthatott le, máshol nem. Fenébe is, mozgó céltábla vagyok a sötétség kellős közepén. Máshogy is el tudtam vol....
Félelmetes állati hörgés szakította meg a gondolataimat. Olyan iszonyatos volt, hogy szinte a csontjaim remegését is hallottam. Az egész pince visszhangzott a fenevad elégedettnek tűnő morgásától. Én már kevésbé voltam kibékülve a dologgal, mert meghatározni sem tudtam a hang irányát. Csak körbe körbe forgolódtam a lámpával, és a fegyverrel a kezemben. Természetesen nem láttam semmit, és közben a morgás is elcsendesedett. Így még lassabban, még óvatosabban haladtam előre, minden apró neszre felfigyelve. Valamivel egyszerűbb lett volna, ha legalább égnek azok a kurva lámpák.
De nem égtek. Ráadásul újra felhangzott a morgás, immár sokkal erőteljesebben, sokkal inkább arra figyelmeztetve, hogy utolsó perceim peregnek az életemből. Most sokkal közelebbről is jött a hang, de hogy honnan, arra most sem jöttem rá. Újra megismételtem az idióta forgolódást, de persze eredménytelenül. Majd folytattam a sétát még mélyebbre.
Ebben a percben megint megcsapta az orromat az az állati bűz, melyet a kikötőben is éreztem már. Ezek szerint közel volt, nagyon közel. Furcsán éreztem magam, nem értettem miért. Amikor az ember megérzi, hogy...
Szerettem volna befejezn a gondolatot, de ebben a pillanatban forró lehellet csapta meg a tarkómat, és az az iszonyatos szag....
Azonnal világossá vált a dolog. Itt van....a hátam mögött...
Nagyon kellemetlenül érintett, hogy második találkozásunkkor is nála volt az előny. Folyamatosan erősödött a tarkómra csapódott bűzös lehellet, melyből arra következtettem, hogy egyre közelebb jön hozzám. Nem mertem megfordulni, egy irányba tartva a lámpát és a fegyvert csak sétáltam szépen lassan tovább. Semmi használható ötletem nem volt, amivel magam javára fordíthatnám az esetleges harc kimenetelét. Ugyanakkor nem sétálhatok itt ítéletnapig, amíg köddé nem válik mögöttem. Mit tegyek?
Tettem fel ugyanazt a kérdést másodperenként számtalanszor. Már már olyan közel lehetett, hogy mintha a lépteit is lehetett volna hallani. Élvezte, hogy játszhat velem, és akkor sújt le, amikor csak akar. Talán az egyetlen apró reménysugár az lehetett, hogy nem sejtette, tudok róla. Gyorsan kell cselekednem, ha nem akarom itt hagyni a fogamat. Elizabethre gondoltam, és úgy döntöttem: nem fogok itt megdögleni, élni akarok, hogy végre magam is új életet kezdhessek! Villámgyorsan előre ugrottam a földre vetve magam, majd megfordultam a lámpával és a fegyverrel. Bár csak foszlányokat láttam az egészből, azonnal tüzelni kezdtem. Úgy három-négy lövést adhattam le, mindet különböző irányokba. Csak sejtésem sem volt, talált-e valamelyik, de a nem láttam a rohadékot sehol. Az esést követően megütődhetett a lámpám, hiszen pislákolni kezdett a fénye, és egyre gyengébben is világított. Nem sok időm volt töprengeni ezen, mivel ahogy ezeket a gondolatokat lefuttattam, már ki is aludt a fénye. Más sem hiányzott, tuti vesztes pozíció. Továbbra is a földön fekve előhalásztam a Dickov-tól visszakapott késemet is. Semmi más esélyem nem volt egyedül a sötétben, csak a 45-ös, és a kés.
Éppen szerettem volna felkelni a földről, amikor hirtelenjében világosság gyúlt az egész pincében. A vendéglőből feltehetően valaki közben megjavította. Az utolsó utáni pillanatban jött ez a megmentő fényáradat, mivel a földön fekve azonnal megláttam a farkasembert. Ott állt fölöttem megint, de a hirtelen jött világosság őt is elvakította egy kis időre. A sötétben észre sem vettem, ha néhány másodpercet késik még a világítás, talán én már nem tartoznék az élők közé.
Így azonban a reflexeimnek, és életbenmaradási ösztönömnek köszönhetően gyorsan feleszméltem és azonnal mellkason lőttem. Azon kívül, hogy felüvöltött semmi más nem történt, mindössze néhány lépésnyit hátrált. Vérfagyasztó volt ez az üvöltés, de most legalább láttam is az ellenséget. Mikor kicsit magához tért az őt ért lövés után, határozottan felém indult. Ekkor újabb lövéseket próbáltam leadni, de csak egyszer találtam el.
Túl közel volt, és kiütötte a kezemből a fegyvert. A golyók szinte lepattantak róla, hatástalannak bizonyult a próbálkozásom. Annyit viszont elértem, hogy ha csak egy kicsit is, de lelassult. Próbálta a mancsaival hadonászni felém, de minden érkező ütés elől sikerült elhajolnom. Most ő csápolta úgy a levegőt, ahogy néhány perccel korábban én a sötétségbe lövöldözte:
- Ezek szerint mégsem vagy olyan sebezhetetlen te rohadék! – üvöltöttem.
Közben megtaláltam a földön heverő vadászkést. Gyorsan fölkaptam, és a következő érkező ütésnél egyenesen a csuklójába döftem. Idegborzolóan üvöltött fel. Még arra is maradt egy kis időm, hogy kihúzzam a kést a kezéből, és immár közelebb lépve hozzá minden erőmmel a gyomrába szúrjam azt. Miközben fájdalmasan dühöngött, a másik kezemmel próbáltam tartani a nyakát, nehogy elérjen a fogaival. Eközben amennyire csak tudtam forgattam benne a kést. Már már majdnem könyékig véres lettem tőle.
-   Dögölj meg, te rohadék, dögölj már meg!!! – kiabáltam én is.
Ám ahelyett, hogy csendben kilehelte volna a lelkét, a maradék erejét összeszedve hatalmasat lökött rajtam, kirántva ezzel a kést is a testéből. Nagyot estem hátrafelé. Én a földön feküdtem, de kicsit összegörnyedt ő is. Fejét felemelte, egyenesen rám szegezve gyilkos tekintetét. Furcsa volt ez a tekintet, és fáradt. Mintha egy kis elismerést is árasztott volna, hogy ilyen mértékű sebeket sikerült ejtenem rajta. Feltápászkodtam a földről, és kissé nagyképűen indultam felé. Már elég közel értem hozzá, amikor ismerős hang kiabálta a nevemet:
-    Dyk, merre van?! Szólaljon meg! – nagy hiba volt megfordulnom, de mire rájöttem erre, már késő volt. Szinte a semmiből kaptam újra egy hatalmas pofont a farkastól. Ismerős volt már ez az érzés, amikor kb három méternyit repülök. Fájdalmas volt a földet érés. Egy pillanatra még az eszméletemet is elveszthettem. Amikor újra tisztában voltam azzal, hogy hol vagyok, ismerős arc nézett rám aggódva, és próbált felsegíteni. Luc Nils volt az.
-   Mi történt magával? Hol van a gyilkos? – kérdezte türelmetlenül.-         Fogalmam sincs. – válaszoltam. A farkasembernek pedig valóban nem volt már sehol. Rettenetesen dühös voltam, hogy már megint hagytam meglógni, ezért leteremtettem Luc-öt.
-    Ez nem lehet igaz! – kezdtem ordítani. – Már majdnem elkaptam, amikor maga sikeresen elbaszott mindent!!
-    Ne üvöltözzön velem maga szarházi! – vágott vissza.
-    Világosan megmondtam, hogy ne jöjjön le ide senki, erre maga megjelenik, és elvesztem a rohadékot!
-     Ne engem hibáztasson, mert maga másodszor is elcseszte.
-     De nekem legalább megvolt a lehetőségem, hogy elcsesszem! – vetettem a szemére a tehetetlenségüket, majd mindketten kifújtuk magunkat.
-    Mi történt a karjával? – döbbent meg. – Jézusom, jól van?
-    Ne aggódjon, ez nem az én vérem.
-    Tessék? – lepődött meg – Úgy érti, akinek ilyen sérülést okozott, képes volt még ilyen gyorsan...ilyen gyorsan elmenekülni....? – döbbent meg.
-     Sajnos ez a helyzet áll fenn. Luc... ez nem ember.... – ekkor komolyan elgondolkodott, és tanácstalanul fogta a fejét. Majd mindössze ennyit kérdezett:
-     Iszik velem egy sört?
-     Hogyne.... – mondtam. – Menjünk innen...

(folyt. köv.)