Néhány nappal később találkoztam a városban Luc Nils-el. Átvettem tőle a kis csomagot, amit Marty nekem postázott még Antwerpenbe. Luc-öt nem nagyon érdekelte a csomag tartalma, sértetlennek is tűnt, így nem feltételezem, hogy bármit is tett volna vele. Az egyik kis közeli kávézóban leültünk beszélgetni néhány percre.
- Tudja, – kezdett bele – nagyon örülük, hogy vége ennek az egésznek...Sajnálatos, hogy ezt Henry már nem érhette meg... – szomorodott el.
- Igen, őszintén sajnálom...
- A rohadék szíven lőtte, esélye sem volt túlélni! – ezen elakadtam egy percre..
- Hogy....hogy mit csinált?!
- Jól hallotta. Egyensen a szívébe kapta Henry a golyót.
- Na de...azt...hogyan?? – végképp elvesztettem a fonalat. – Eddig minden áldozatával...egyszóval...mindenkit darabokra tépett...Henry miért volt kivétel ez alól?
- Nem tudni. Talán nem volt ideje, megzavarhatták, de ne töprengjünk ezen! Örüljünk annak, hogy végre vége van! – majd a kávéjába kortyolt. Hirtelen megint erős köhögés jött rám, és összeszorult az amúgy sem makulátlan kinézetű mellkasom. Megint ugyanaz a fullasztó köhögés. Mire szóhoz jutottam volna, Luc folytatta:
- Mostmár menjen orvoshoz. – mondta – Vége van, Gabriel. Fogadja el, hogy nincs tovább. Most még nehéz, elhiszem, hiszen oly sokáig ezzel feküdt le, ezzel kelt fel, és a rémálmai szereplőjévé vált. Ne keressen több kérdéseket, ne keressen válaszokat, örüljön, hogy békességben élhet a szerelmével. És ennyi. Kár több szót pazarolni rá.
- Én értem, de...
- Ne folytassa kérem! Ennyi volt, és kész. Mennem kell, vár a többi bűnöző. Viszlát, Gabriel! – majd felállt, kezet fogott és magamra hagyott a kávézóban. Én még hosszú percekig ott ültem, és gondolataimba temetkeztem. Szinte megállt körülöttem az idő, olyannyira, hogy senkiről, és semmiről nem vettem tudomást a környezetemben. Luc-nek nyílván könnyebb ennyivel elintéznie, de én mégis félek, rettegek. Minden nap, minden órában, minden percben rettegek. Nem tudom, képes leszek-e valaha nyugodtan aludni éjszaka. Ahányszor csak lecsukom a szememet, a farkasembert látom Jane szobájának ablakából, a kikötőből, a borospincéből, és mindenhonnan. Újra és újra azok a szörnyűségekkel teli éjszakák. Tovább is járattam volna az agyamat, de a kis pincér hölgy megakasztotta az amúgy is szerteszét heverő gondolatokat:
- Parancsol még valamit, uram? – egy pillanatig haboztam a válasszal, de sikerült reagálnom.
- Nem...köszönöm. De kérem a hamutálat hagyja még itt nekem...

(folyt. köv.---->3 hónappal később)