Három hónappal később

Sikerült visszamennem a régi munkahelyemre, az Amszterdam Arénéba. Újra imádott stadionomban tevékenykedhettem nap mint nap, és Elizabeth-nek is sikerült itt munkát találnia. Végül is nem ment vissza Antwerpenbe. Szerelmünk ezalatt a néhány hónap alatt kiteljesedett, minden jól ment kettőnk közt. Valóban nem volt több gyilkosság, szinte végképp elcsendesedett minden körülöttünk. Végre normálisan élhettünk, szerettük egymást, boldogok voltunk.
Kétségeimet a farkast illetően sikerült háttérbe szorítani, így nem készítettem ki ezzel szerelmemet sem. Ennek ellenére továbbra is ott motoszkált a fejemben a gondolat... 
Nagyjából negyed órányi lehetett az út hazáig a stadionból. Újra nap mint nap bejárhattam ezt az útvonalat, de nagyon szívesen tettem. Otthon hazavárt a szerelmem, a boldogság, minden amire szükségem lehet. Leparkoltam a ház előtt, kiszálltam majd bezártam a kocsit. Alkmaar óta soha nem gyújtok rá az autónál, azonnal rohanok be. Beidegződéssé vált ez nálam. Ahogy beléptem az ajtón, a szokásos mondat hagyta el a számat:
- Megjöttem, Kicsikém! – erre rendszerint azonnal szokott jönni a válasz, most azonban néma maradt a lakás. Elizabethet nem láttam sehol így első ránézésre. Újra elfogott az ismerős ijedtség, és a nappaliba rohantam, közben folyamatosan szólítgatva. Előhalásztam a már régen látott 45-öst a fiókomból, és azonnal táraztam. Rohantam volna az emeletre, amikor megérkezett füleimhez az a kedves hang:
- Szia, Drágaságom! – megfordultam, mert a hátam mögül jött a hang. Ott állt Elizabeth a kis konyhaköténykéjébe, ami elengedhetetlen volt számára a főzéshez. Rémülten észlelte a kezemben lévő fegyvert:
- Mi a baj? Jézusom, kit akarsz lelőni? – nézett rám értetlenül.
- Ja...én...szóval semmi. – makogtam. – Csak, gondoltam kicsit megtiszto...gatom, vagy ilyesmi, őőő...Hogy vagy szépségem? – váltottam inkább. Nagy kő esett le a szívemről.
- Én határozottan jól vagyok, de te olyan sápadtnak tűnsz... – majd odajött, és kaptam egy nagyon érzéki csókot.
- Ejha...felőlem eltekinthetünk a vacsorától. – viccelődtem nagyon enyhe célzással.
- Azt nem hagyhatod ki, a kedvencedet kapod ma vacsira.
- Téged?
- Nem, nem. Az majd a desszert lesz, és ha jó leszel, akár repetázhatsz is. – zene volt ez füleimnek.
- Minek örülsz ennyire? Már nem azért, tudom, hogy boldog vagy egy ilyen csodás pasi mellett, mint én, de ez ma kimagaslóan látszik. – viccelődtem.
- Na, azért csak ne bízd el magadat annyira. – mosolyodott el ő is. – De azért remélem a fiad, vagy a lányod nem csak a szétszórtságodat fogja örökölni...
- Tessék?? – hűha, itt valami készülődik.
- Tálalom a vacsorát. – mondta huncut vigyorral az arcán, és a konyha felé indult. Persze azonnal a keze után kaptam, és magamhoz húztam. Kezeit a vállamra tette, miközben átkaroltam vékonyka kis derekát.
- Ezt, úgy érted...Tényleg...komolyan...de igazából...nem viccelsz? – mindössze erre voltam csak képes.
- Igen, Gabriel. – suttogta halkan.- Kisbabánk lesz... – elmondhatatlanul nagy boldogság töltött el, megszólalni sem tudtam, csak szorosan magamhoz öleltem. Szépen lassan könnycseppek hadserege csillant a szemeimen. Elizabeth boldogan nézett rám:
- Még sohasem láttalak sírni... – súgta. Erre én csak egyetlen dolgot tudtam kinyögni:
- Nagyon...nagyon szeretlek...

Madárcsicsergésre ébredtünk mind a ketten. Egymásra néztünk, de egyetlen szót sem tudtunk szólni, csak mosolyogtunk. Újra és újra magamhoz öleltem, úgy éreztem soha nem akarom elengedni. Életem sötét időszaka után egy valóságos álomvilágba kerültem, és ebben az álomban az volt a legszebb, hogy maga volt a megtestesült valóság.
Nem is olyan régen még én is egy rossz gyerek voltam, és most hamarosan nekem lesz egy saját kis rosszcsontom. Jézusom, ha fiú lesz, és olyan mint én voltam, még a hajam is kihullik. Nagyon kellemes teher lesz ez számomra, de még olyan sokat kell várnom, hogy a karjaimban érezhessem a kis csöppséget. Nem baj, legalább lesz időm felkészülni az érkezésére. Azt szeretném, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen, mire itt lesz végre ő is.
Kikászálódtam nagy nehezen az ágyból. Már kora reggel beteget jelentettem, ma nem lettem volna képes dolgozni. Egy szál köntösben kiszaladtam a postaládához a napi újságokért. Nem mintha annyira érdekeltek volna most, de gondoltam csinálok valami hasznosat is, amíg Elizabeth a fürdőben tevékenykedik. Szokásomhoz híven lapozgattam egymás után a sportújságot, napilapot, színes magazinokat.
A nagy nézelődésben valami kihullott az újságok közül. Egy egyszerű fehér boríték volt. Felkaptam a földről, de címzett nem volt rajta, de még csak postai bélyegző sem. Ezek szerint az illető személyesen dobhatta be a ládámba. Semmi más nem volt rajta, csak a nevem a boríték közepén. Mi lehet ez? Talán Luc próbál megtréfálni? Izgatottan kibontottam a borítékot, és kávéval a kezemben olvasni kezdtem:

“ Szervusz Gabriel! Én nagyon jól tudom, hogy ki vagy, neked viszont fogalmad sincs arról, mi rejtőzik a szörnyeteg mögött, aki már kétszer is életben hagyott. Bár az utolsó találkozásunknál nem bántál valami szépen velem, ezt meg kell hagyni. A kitartásod, erőd, elszántságod viszont dícséretes. De azért jó lenne, ha felfognád végre azt, hogy engem nem tudsz megölni. Mindenesetre köszönettel tartozom, hogy Dickov-ot elintézted helyettem, így nem kellett rá pazarolnom az időt... Igen, tudom, hogy te voltál, mindegy mit írtak az újságok. Nagyon közel voltam akkor este, de te nem láthattál. Csodálatos volt, ahogy hidegvérrel szétloccsantottad az agyát, nem néztem volna ki belőled.
Tudom, most egy darabig nem hallattam magamról, de néha kicsit nekem is kell pihennem. Nem kis erőfeszítésembe került úgy szerveznem az éjszakákat, hogy ne öljek meg senkit, de sikerült megoldanom.
Tiszteletre méltó ellenfélre találtam általad, éppen ezért kicsit változtatok a játékszabályokon. Eddig te voltál az, aki a nyomomban volt mindenhol, de ezentúl én leszek a vadász, és nem nyugszom addig, amíg nem rendezzük a kis ügyeinket. Csak nem gondoltad, hogy hagylak kiszállni ebből a csodálatos kis játékból?
Már most sajnálom a kis barátnődet, de megígérem segíteni fogok, hogy az örökkévalóságban is együtt lehessetek.
Bizonyára elöntött a kíváncsiság, ki lehetek valójában? Nos, próbáltam neked segíteni azzal, hogy a kikötőben a mellkasodon hagytam a bizonyítékot, de nem jöttél rá arra, ki is vagyok. Őszintén sajnálom, hiszen nem akartam végezni veled, de nem hagytál más lehetőséget.
Hálásan köszönöm, hogy szakítottál időt levelem elolvasására. Jó, hogy újra  Amszterdamban vagy, fejezzük be itt a dolgot. Nos, kedves Gabriel, valamelyik este beugrom hozzátok ígérem, de nem fogok sokáig zavarni. A mielőbbi viszontlátásra...”

(folyt.köv.)