A kávéscsésze is kiesett a kezemből. Tartalmával együtt zuhant a földre, és tört darabokra.
Beigazolódott, amitől a legjobban tartottam. Gondolkodás nélkül azonnal cselekednem kellett:
- Elzabeth! – üvöltöttem. Azonnal előkerült a fürdőszobából gyönyörű haját törölgetve, kérdőn nézve rám.
- Mi a baj? – kérdezte ártatlanul.
- Azonnal pakolj, el kell tűnnünk innen! Öltözz, és már itt sem vagyunk!
- Micsoda? Mi bajod? – teljesen össze voltam zavarodva, nem is válaszoltam a kérdésére, csak pakolásztam szertelenül. Ekkor észrevette a földön heverő kávéscsésze maradványait, és mellette a levelet. Felkapta, és olvasni kezdte. Próbáltam türelmesen végigvárni, amíg a legvégére ér. Tudtam, mikor olvassa az utolsó sorokat, hiszen falfehér lett. Értetlenül néztünk össze, szemébe félelem költözött.
- Érted már? – kérdeztem lehangolóan.
- Nem! – kiabált rám. – Egyáltalán nem értem...Mi ez valami vicc?? – lassan kezdtem félni tőle...
- Nem, ez nem vicc. Nem Dickov volt az igazi gyilkos.
- Mi az, hogy nem ő?! – nagyon dühös lett. – Ott voltam, láttam, hallottam, amikor bevallotta mit tett.
- Nem, Kicsikém! – javítottam ki. – Bevallotta, hogy megölte Henry Bogarde nyomozót. Amikor a többi gyilkosságról faggattam, nem mondta, hogy ő volt. Csupán annyit, hogy az nem olyan egyszerű, ahogy gondolom – idéztem fel a szavait.
Csak most értettem meg utolsó mondatát. “Még nincs vége..” Elizabeth ekkor nekem esett.
- A te hibád! – vádolt. – Miért nem hagytad még beszélni, mielőtt szétlőtted volna az agyát?! – rettenetesen mérges volt.
- Ájjjájjjájjj! – csitítottam. – Emlékeim szerin nem én voltam az, aki hátba lőtte először, de ez most mindegy...Mindannyian bedőltünk a trükknek! Amikor azt mondtam, nem hiszem, hogy Dickov az igazi tettes, te lehurrogtál! – vágtam a fejéhez. Erre már nem szólt vissza semmit. Kicsit bántott a dolog, de nagyon ideges lettem.
- Hova...hova menjünk most? – kérdezte már lecsillapodva.
- Nem tudom...Minél messzebb innen.
- Mit jelentsen az, hogy “a mellkasodon hagytam a bizonyítékot?” – ez számomra is rejtély volt.
- Fogalmam sincs, mit akar ez jelenteni...Én is értetlenül állok a dolog előtt. Megsebzett, de nem tudom, mi lehet ebben a bizonyíték? – valóban nem jöttem rá. Elizabeth ekkor sírni kezdett.
- Ennek már sohasem lesz vége? Soha nem élhetünk már békességben? Pláne most, hogy jön a baba... – borzalmas fájdalmat, és félelmet éreztem megint.
- Elizabeth...figyelj rám! – majd megfogtam a kezeit. – Megígérem neked, hogy soha, de soha egy percre sem hagylak magadra! Esküszöm az életemre, nem hagyom, hogy bármi bajotok legyen! – picit mintha megnyugodott volna, de úgy vélem ez csak a látszat. Én sem voltam nyugodt egy kicsit sem.
- Hova menjünk? – kérdezte nyugodt hangon. - Van egy rokonom Budapesten, ott egy darabig ellakhatunk, a többit meg majd meglátjuk. Értesítem Luc-öt, hogy mi a helyzet. Van annyi pénzünk még, hogy akár egy hónapig is kitartson, de ha mégsem, majd keresek ott munkát. Amint lehetséges, visszajövünk ide. Itt van Amszterdamban, fogalma sem lesz arról, hogy lelépünk. Így a nyomozók talán itt a házunknál el tudják majd kapni. Mindenkit ide vezényelnek, és elkapják, remélhetőleg meg is ölik... – jobb nem jutott most eszembe.
- Rend...ben. Legyen így. Mindjárt felhívom a repülőteret, és még este el is tudunk menni innen... – örültem, hogy higgadtabban gondolkozik már.
- Jól van, Kicsikém. Én előtte gyorsan felhívom az unokatestvéremet, hogy meglátogatjuk...


(folyt.köv)