Két nappal később már javában Budapesten voltunk. Elizabeth ha tehette inkább egy szót sem szólt hozzám. Nagyon nehezen viseltem a dolgot, ha viszont én próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, azonnal lerázott. A közös gyermekünket már meg sem mertem említeni, mert akkor biztosan nagyon mérges lett volna, amiért veszélyeztetem a családunkat.
Luc Nils és lelkes csapata letáborozott az Amszterdami lakásomon, várva a szörnyeteg felbukkanását. Olyan sokan vették körbe a házat napi váltásokban, hogy még egy farkasembernek sem lehetett esélye túlélni, ha mind tüzet nyitnak rá. Ez volt menekülésünk egyetlen módja.
Minden nap izgatottan vártam, hátha keresnek, felhívnak végre Hollandiából, és közlik a jó hírt, hogy nincs többé a félelem, nincs többé rettegés. Ám nem így történt.
Már hetvenkét órája is Budapesten lehettünk, de semmi. Én a mindennapok martalékává váltam, Elizabeth-tel továbbra is játszottuk a néma csendet. Pokoli érzés volt.
Sok időt töltöttem a fürdőszobában a tükör előtt azzal, hogy a mellkasomon éktelenkedő sebet bámultam, a bizonyítékot keresve. De akárhogy erőltettem, akárhogy gondolkodtam semmi. A maximális biztonság érdekében magammal hoztam a 45-öst, és a Marty-tól kapott ezüst lőszereket. A belváros túlságosan is zajosnak bizonyult, ezért Budapest külső részén laktunk, azt hiszem a XVIII. kerületben.
Viszonylag nyugodt, csendes környék volt ez, bár nehezen ismertem ki magam. Ha jól tudom egy bizonyos Honvéd utcában laktunk, alig pár percnyire egy elhanyagolt jókora területű építkezéstől.
Ideálisnak mondható környék volt ez. Senki nem kérdezősködött, nem faggatózott, mindenki békén hagyott minket.
Az hatodik napon nem bírtam tovább a hallgatást. A bérelt lakásban voltunk mind a ketten este. Én a tv-t bámultam, Elizabeth valami újságot böngészett. Odaálltam elé, és kivettem a kezéből az újságot:
- Mi a fene bajod van? Add vissza azt a szart! – förmedt rám.
- Nem, nem adom! Mondd meg végre, mi a fene bajod van velem!?
- Szerinted? – mintha nem tudnám.
- Jól van, igazad van! – kiabáltam – Elbasztam! Nem így akartam, mégis így sült el a dolog! Bármit megadnék azért, hogy ne így legyen, de sajnos ez a helyzet. Nagyon nagyon szeretlek, és iszonyatosan féltelek mindkettőtöket! Ám azzal, hogy gyilkoljuk egymást, nem könnyítünk a helyzeten!
- Gondoltál volna erre akkor, amikor megölted Dickovot! – vágta a fejemhez ismét.
- Nem Dickov, hanem Low! – javítottam ki.
- Leszarom! Nem érdekel! Te csináltad ezt a szart magunknak, nem más! – nagyon kikelt magából, és ekkor olyat mondott, amire nem tudtam mit reagálni – Bár soha a büdös életbe ne jöttél volna Antwerpenbe! – és berohant a szobába.
Csak álltam a nappali közepén a hallottakat elemezve. Tulajdonképpen maximálisan igaza van. Ha nem tolom oda a pofám Antwerpenbe, most nyugodtan élhetné a kis életét, és nem farkasemberek elől kéne menekülnie egyik országból a másikba. Sajnos erre nem volt megfelelő válaszom. A szomorú és fájdalmas gondolatokat valami kopogásféle szakította meg. Érdekes volt ez, mintha nem is kopogás, hanem inkább karmolás lett volna. Mintha valaki a körmeit húzta volna végig a fa bejárati ajtón.
Szépen lassacskán odasétáltam, és kinyitottam. Ahogy kitárult az ajtó, alig fél méterre a küszöbtől iszonyatos látvány tárult elém. Először csak a lábakat láttam, és a fej vonalában egy elég méretes vértócsát a földön. Azonnal a földön fekvő emberhez rohantam, de már rég késő volt. A döbbenettől nem is vettem észre azonnal, hogy Luc Nils fekszik az ajtóban, átharapott torokkal.
Ahogy jobban szemügyre vettem az áldozatot, nem is átharapva volt, hanem inkább egy jelentős darab kitépve a torkából, amennyire ki tudtam venni, szinte mindene hiányzott nyaki tájékon. Kis híján teljesen át volt metszve, épphogycsak még tartotta valami a fejét. Szemei nyitva voltak, merdeten “bámulták” a csillagokat, telis teli félelemmel. Ahogy ránéztem, azonnal tudtam, mi az amit élete utolsó másodperceiben látott. A fenébe is, de hol van a dög?!
Ebben a pillanatban Elizabeth kiáltása törte meg a csendet. Azonnal végigfutott agyamon az ismerős Alkmaari történet Jane-nel. Istenem, kérlek ne... Csapdába csalt a szemét.
- Neee! Segítsééééég!....Gab.....ri....el... – majd elhalkult.
Szélsebesen berontottam a hálószobába, nem törődve semmivel berúgtam az ajtót. A villany fel volt kapcsolva, és megpillantottam a földön Elizabeth mozdulatlan, vérben ázott testét, felette pedig ott állt a farkasember.
- A kurva anyádat te rohadééék!!! – üvöltöttem a fájdalomtól, és azonnal nekiugrottam, nem törődve az esélyekkel. Óriási meglepetésre azonban nem úgy tűnt, mint aki küzdeni akar, hanem kiugrott az ablakon
Az ablakhoz szaladtam, és még láttam, ahogyan az építkezés felé igyekszik. Ott álltam, félúton a haldokló szerelmem, és legnagyobb ellenségem között. Nem mentem a rohadék után, Elizabeth-hez rohantam.
- Édes Istenem, Kicsim... – önkívületi állapotba kerültem.
- Gabriel... – suttogta nagyon halkan. Nem volt szinte egyetlen ép felület sem törékeny testén, de még élt. Könnybe lábadtak a szemeim...
- Kérlek szerelmem, kérlek ne add fel! Ne hagyj itt!
Felemeltem könnyed kis testét, és a kocsihoz rohantam. Ekkor már eszméletlen volt, de még biztosan élt. Volt pulzusa. A vezető ülés mellé ültettem, majd bekötöttem. Ezután szélvészgyorsan a legközelebbi kórház felé vettem az irányt. Saját könnyeimmen keresztül alig alig láttam valamit, és közben egyfolytában csak azt hajtogattam magamnak, hogy ez csak egy rossz álom, mégegyszer nem történhet meg ugyanaz, amibe egyszer már majdnem belepusztultam én is.
- Tarts ki Elizabeth, mindjárt odaérünk...tarts ki kérlek szerelmem... – ekkor belém nyilalt még valami, ami megduplázta a félelmemet, és fájdalmamat.. – Kér...lek... – szipogtam – Tart...satok ki...

FOLYT KÖV.