Szépen lassan elindultam a konténerek felé. Ahogy közeledtem feléjük, már pontosan meg tudtam számolni őket. Összesen húsz darab konténer, öt sorban elosztva. Ez elég rossz volt így, mert bárhová elrejtőzhetett. Óvatosan, de határozottan közelítettem a hang irányába, de persze semmit nem láttam. Közben a fegyvert is kibiztosítottam, ha észreveszem azonnal tüzelhessek. Ha igaz a híresztelés, egyetlen lövéstől is már pusztulnia kellene. Csak én legyek a gyorsabb..
Csak sétálgattam a konténerek között, de még mindig semmi. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy figyel valahonnan, és játszik velem. Én valahogy nem tudtam élvezni ezt a mókát. A konténerváros kellős közepén álltam. Olyan volt, mintha valami halál-labirintus lenne, és nem találom a kiutat. Ám nem is volt erre szükségem, egy pillanatra megéreztem a levegőben azt a jól ismer bűzt. Újra kezdtem a körbe forgolódós mutatványt, de a szag egyre csak erősödött. Ebben a percben a holdfény árnyékában megpillantottam a dögöt. Ott állt az egyik konténer tetején, alig néhány méterre tőlem. Szinte ledermedtem a látványtól, ahogy gyilkos tekintetét rám szegezte. Az ujjaim nem engedelmeskedtek az agyam parancsának, és még csak rá sem tartottam a fegyvert. Néhány másodpercnyi ideig megszűnt megint a külvilág. Ő is érzékelte pillanatnyi tehetetlenségemet, és ezt könyörtelenül ki is használta.
Nem elém ugrott, ahogyan azt a kikötőben tette, hanem egyenesen felém. Hiába, hogy egyre csak közeledett, még mindig nem tudtam felemelni a fegyvert. Amikor azonban újra észhez tértem, és rá tartottam, már késő volt. Azonnal a kezemet kapta el, és olyan erős volt a szorítása, hogy kiejtettem a 45-öst, majd elestem. A rohadék persze meg rám, óriási és erős “mancsaival” leszorítva mind a két kezemet. Sakk matt. Mozdulni sem tudok, a lábaim is bevethetetlenné váltak. Körülbelül úgy nézhettünk ki, mint a szerelmesek. Ám ez a fajta szerelem elég halálos előjeleket tartogatott számomra.
- Gyerünk, végezz velem! – üvöltöttem rá, és ekkor meg is kísérelte a dolgot. A torkomat akarta átharapni, de sikerült olyan mértékben változtatnom a fejtartásomon, hogy “csak” a vállamat kapta el. Pokolian fájt, ahogy fogait a húsomba mélyeszti. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, minden energiámat felemésztette az a fejtartás, amellyel távoltartottam a nyakamtól. Fáradni kezdtem. Ahogy egyre fogyott a tartalék erőm, úgy értek közelebb a tűhegyes fogak az ütőeremhez. Lassan, de annál biztosabban haladt a cél felé. Ő is megelégelhette a dolgot, hiszen egyik kezemet elersztette, és óriási mancsával elkapta a torkomat. Elengedett az állkapcsok halálos szorításából, és a földhöz szorította a fejemet. Ekkor már végképp azt hittem, itt a vég. Meg fogok fulladni. Iszonyatos erő lakozik a szemétládában. Majdnem késő volt, mikor ráeszméltem, hogy a bal kezem ezáltal szabadon maradt. Halvány reménysugár az éjszakában. Sajnos a fegyver túl messze volt, de a vadászkésem ugyanott feküdt az övemhez csatolva. Nagyon nehezen sikerült előszednem, de már tényleg csak az orromon keresztül kaptam levegőt. Közben folyamatosan bámultuk egymást. Az ő tekintetéből mintha megszökött volna a brutális szörnyeteg képe, és egy pillanatra szánalom költözött belé. Mintha azt akarná mondani, “borzasztóan sajnállak, de meg kell tennem.” A szorításban is volt valami furcsa. Úgy éreztem, még így sem a maximumot adja ki magából, hiába, hogy én már az ájulás közelébe kerültem. Ha azonban élni akarok, akkor most nem a tekintetét fogom elemezni. Márpedig élni akarok, élni Elizabeth-ért, és a születendő gyermekemért. A már kezemben lévő kést minden maradák erőmmel az ő mancsába vágtam, amelyikkel szorított. Fájdalomittasan felüvöltött, de még mindig nem eresztett, bár lényegesen gyengébb volt a szorítás. Ekkor újra, és újra döfködni kezdtem a végtag minden pontjába, amíg végül eleresztett. Érezhető volt minden porcikáján a pillanatnyi meghátrálás, és ez nekem kedvezett. Kissé felemelkedett, de még mindig rajtam volt, és a jobb kezemet is tovább “birtokolta”. Pont annyit emelkedett, hogy én ha nehezen is, de fel tudtam ülni, és még mielőtt újra támadásba lendült volna, közvetlen közelről a mellkasába döftem a kést. Tövig nyomtam a pengét, és kicsit még meg is tudtam forgatni. Hatalmas üvöltés kíséretében végre megszabadult a jobb kezem is, így már azt is használni tudtam. Két kézzel markoltam az éles fegyvert, és próbáltam húzni egyre lejjebb, minél mélyebb, és hosszabb sebet ejtve rajta. A fejem szinte feküdt az ő ocsmány mellkasán, olyannyira nem tért vissza még az élet belém. Persze ő sem adta olcsón magát, hatalmas pofont kaptam, de akkorát, hogy szinte azonnal elöntötte arcomat a vér. Csak most szállt le rólam. Drámai pillanat volt ez mindkettőnk számára. Ő, a késsel a mellében négykézláb vonszolta magát a földön, míg én hason kúszva haladtam a fegyver felé. Egyikünk sem volt éppen jó passzban. Egyre távolodtunk egymástól, már kettő, vagy három méter is lehetett köztünk a távolság. Közben egyre csak köhögtem még mindig, ahogy levegő után kapkodtam. A rohadék is érdekes hangokat hallatott magából, kimerült és fájdalma hörgés volt ez. Istenem, kérlek add, hogy odaérjek a fegyverért, mielőtt összeszedné magát...

Nem voltam képes talpra állni, a harapás a vállamon is egyre erőteljesebben kezdett vérezni, és még mindig fuldokoltam egy kicsit. A pofon ereje is kiütés volt számomra, ugyanúgy szédelegtem. Már csak fél méternyi a táv az ezüst golyókkal töltött fegyverig. Ő még sehol. Csak most fordult újra felém. Harminc centiméter, és elérem a markolatot. Neki már sikerült felkelnie. Húsz centiméter, és megvan. Ekkor már vonszolni kezdte magát utánam. Bal kezemmel megemeltem magam a földtől, mintha fekvőtámaszt akarnék nyomni, és a lehetőségekhez képest nagy lendülettel előre vetettem a magam. Olyannyira sikerült, hogy a földön heverő fegyverért már vissza kellett nyúlnom. Megvan.
Megfordultam, immár háttal feküdtem. Alig két méternyire lehetett, és rátartottam a 45-öst. Ebben a pillanatban megállt. Alig pár lépésnyire tőlem a fegyvert látva megállt. Nem igazán tudtam, mire véljem a dolgot. Mintha megijedt volna tőle, legalábbis rájött volna arra, hogy nálam van az előny. Úgy tűnt, esze ágában sincs sem közelebb jönni, sem meghátrálni. Mintha szó szerint a földbe gyökerezett volna a lába. Bennem pont annyi erő volt már, hogy szép óvatosan fel tudtam kelni. A saját lábamon álltam. Szemtől szemben, alig négy, vagy öt méterre álltunk egymástól. Már már zavaró volt, hogy a vállamból csendesen csorgó vér végigfut a ruhám alatt is. A fájdalom most másodlagos szempont volt. Neki sem lehetett egyszerű a sérülés. Gyilkos mancsával megfogta a kés markolatát, és hirtelen mozdulattal kihúzta testéből, visszafogott vonyítás kíséretében. Majd a földre ejtette, és ő maga is térdre hullott. Nem tudom, a fájdalom volt-e az oka, vagy a beletörődés az ítéletbe. Mintha tudná, hogy olyan fegyver van a kezemben, ami ellen tehetetlen, és várná a kivégzését. Nem nézett fel rám, csak lehajtotta a fejét. Közelebb léptem hozzá, és beszélni kezdte. Fogalmam sem volt, értheti-e, valószínűleg nem, de valahogy belekezdtem.
- Elvetted az egyik szerelmemet, és sokakat könyörtelenül megöltél. Esélyt sem hagyva nekik a menekülésre. – majd köhintettem egyet, még most is, és nagy adag vért köptem – Ma pedig...ma....megtámadtad Elizabeth-et, aki a gyermekemet vár...ja... – elcsuklott a hangom. A győzelem közeli érzés, és az Elizabeth miatti aggódás egyvelege könnycseppet csalt a szememre. Ennek ellenére nem veszítettem határozottságomból, és a düh, valamint a bosszúvágy újra átvette az irányítást:
- Most azonban....most te is végre megdöglessz... – ekkor felemelte fejét, és a szemembe nézett. Elfogadta. Elfogadta, hogy nincs tovább, és egy halandó kisember legyőzte. Ismerős volt a tekintete, de fogalmam sincs honnan. Ebben a formában még nem is volt szerencsém látni a szemeit, de most valahogyan más volt. Egy arcot próbáltam keresni a szemekhez, és hirtelen több száz kép villant át az agyamon. Nem számít. Csak elsütöm a fegyvert, és kiderül, ki vagy.
- Ütött az órád, farkasember! – kiáltottam, és elsütöttem a fegyvert. Egészen pontosan öt célzott lövést adtam le. Az elsőnél újra felüvöltött. A másodikkal vártam néhány másodpercet. A harmadik után már teljesen elterült a hideg földön, de még ezután is kapott egyet. Az utolsó előtt mát nem volt benne élet, szemeit elöntötte az üresség. Mintha egy bábu üvegszemei lettek volna. Pofa lebenye lágyan vissza simult gyilkos fogsorára. Teljesen közel mentem hozzá. Az utolsó lövést egyenesen a koponyájába eresztettem, de ennek már nem volt nagy jelentősége. Döglött kutyaként hevert előttem, már nem is hasonlított annyira farkasra. Eldobtam a 45-öst. Vártam, hogy elkezdjen visszaalakulni emberi formába, és így végre ez is kiderüljön, ki is ő valójában...

Néhány másodperccel később valóban érdekes dolog történt. Az egész testét borító szőrzet elkezdett fokozatosan eltűnni róla, mint visszafelé, a bőre alá nőne. Megnyúlt állkapcsa is egyre csak szűkült, kissebbedett és kezdte felvenni emberi formáját. Ebből még semmi nem derült ki, ugyanis féloldalt feküdt ekkor. Oly nagy változás még nem állt be, hogy azonnal rájöjjek ki lehet az. Csak egy valami maradt végig a testén, mégpedig a friss sérülések, és a vér. Érdekes volt, hogy a kezei kezdtek ismerőssé válni. Túlságosan is eltűnt a testéről a szőrzet, mintha nem is férfi lenne. A fején lévő szőrzet azonban nemhogy kisebb lett volna, csak sokasodott, sűrűsödött, világosodott. Ebben a pillanatban lehajoltam, megfogtam a törékenynek tűnő vállat, és magam felé fordítottam. Ahogy ezt a kis változtatást elvégeztem, hatalmasat ugrottam hátrafelé...
A döbbenet jéggé dermesztette ereimben a vért, és mindössze két szót tudtam kimondani döbbenten, halkan...
- Istenem...Jane...

(folyt.köv)