Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Próbáltam összegezni a történteket, de nem sikerült. Legalábbis most nem. Hajnali négy óra lehetett. Miután kicsit sikerült végre lehiggadnom, gyorsan kellett cselekednem. Az építkezés egy félre eső részén eltemettem imádott Jane-emet, de szólni egyetlen szót sem tudtam ezek után.
Fájdalomtól sebzetten elindultam visszafelé a lakásba, hogy kicsit rendbe tegyem magam, és ellássam a sérüléseimet. Sajnos ezt nem sikerült makulátlanul teljesíteni, főleg nem az arcomon. Ahogy egy kicsit sikerült emberivé varázsolni fáradt képemet, kora reggel elindultam a kórházba Elizabeth-hez. Közben folyamatosan próbáltam háttérbe szorítani Jane-t, de nem volt könnyű feladat egyáltalán. Pokoli érzés volt ez számomra most. Ám ahogy a születendő gyermekemre gondoltam, azonnal elszántabb, határozottabb lettem, és haragudni kezdtem Jane-re. Nagyon furcsa, vegyes érzések zajlottak bennem, amelyeket szinte szavakkal ki sem lehet fejezni. Próbáltam most félretenni ezt a totális zűrzavart, és csak Elizabeth-tel foglalkozni. Végre megérkeztem a kórházba.
Már rutinosabb voltam, mint elsőre. Senkinek nem szóltam, senkitől nem kértem engedélyt, hanem egyenesen abba a szobába mentem, ahová Elizabeth-et vitték. Már már majdnem odaértem, amikor végül mégis lebuktam. Egy ősz hajú, idősebb orvos fogta meg a karomat, akit akkor is láttam, mikor szerelmemet behoztam ide. Valószínűleg ő is emlékezett rám.
- Mi a baj, doktor úr? – kérdeztem türelmetlenül, kissé ingerülten.
- Ön Elizabeth York hozzátartozója, ugye? – kérdezett vissza elég lehangolóan.
- Igen, az vagyok. Gabriel van Dyk. A vőlegénye vagyok. Miért, mi van? – egyre modortalanabbá váltam.
- A kedves mennyasszonya nincs túl az életveszélyen, emellett rengeteg vért vesztett. Lélegeztető gépen tartjuk, és....
- Eszméleténél van? – vágtam közbe.
- Jelenleg igen, de...
- Bemehetek hozzá?
- Nem hin...
- Kérem doktor úr, muszáj látnom őt... – ekkor az én hangom is kedvesebb lett.
- Rendben van, de kérem ne maradjon bennt sokáig.
- Köszönöm...
Beléptem Elizabeth szobájába. Mozdulatlanul feküdt, szinte mindenhonnan csövek lógtak ki belőle. És az az átkozott gép, és az az átkozott hang, mely a kis szíve dobbanásait jelezte..Olyan ritka volt...
Közelebb sétáltam hozzá. Szemei résnyire nyitva voltak, érzékelte jelenlétemet.
Odahúztam egy széket, és leültem az ágyához, majd gyengéden megfogtam a kezét.
Szeretetteljesen rám nézett, de csak suttogni tudott, azt is nehezen:
- Vé...ge van? – kérdezte, szinte alig hallhatóan.
- Igen, Kicsikém...vége van.
- Ki...ki volt az....? – vártam a kérdést. Erre én elbőgtem megint magam, sokadjára néhány óra leforgása alatt.
- Nem...nem érdekes Kicsim... – végem volt, talán jelen pillanatban még ő is erősebb volt nálam ágyhoz kötve is. – Nem ér...de...kes...vége, meghalt.... – és kezére hajtottam a fejemet.
- Gabriel...ne sírj kérlek....nincs miért...Kérlek, kérlek...bocsáss meg azért...amit mondtam... – már ő is sírt – Nem gon...doltam komo..lyan...
- Te bo...csáss meg nekem...Istenem mit tettem...
- Semmit...Gabriel...semmi rosszat....sze...ret...lek.....
Ezután egyenletesen sípolni kezdett az az átkozott gép, és Elizabeth gyengécske kis szorítása gyengülni kezdett, míg végül meg is szűnt. Felemeltem a fejemet, és még láttam, ahogy lecsukódnak a szemei. Nagyon mélyről feltörni éreztem az elmúlt időszakban felgyülemlett fájdalmat, dühöt, bosszút, gyűlöletet. Kifordultam önmagamból, mintha én magam változtam volna át valami teljesen más szörnyeteggé. Itt fekszik előttem holtan Elizabeth, és a gyermekem... Nem volt megállás.
- Orvost!! Orvost azonnal!! – üvöltöttem eltorzult hangon, közben fel alá rohangásztam a szobában. – Jöjjön már valaki, segítsenek már! Ne hagyják meghalni, kérem!!!
Ekkor megjelent több orvos is a szobában, a fele kapkodott Elizabeth körül, a másik fele pedig tombolásomat próbálta csillapítani. Sírással kersztezett kétségbeesett fájdalmas üvöltözés volt ez, önkívületi állapotban.
- Ne halj meg, édes Istenem....kérlek neeee!!! Szük...sé...gem van rátok!!! Elizabeth, ne, kérlek!!! – közben már hárman is azon voltak, hogy lefogjanak – Ne hagyják meghalni! Ne hagyják meghalni rohadékok! Nem hagyhatják meghalni!!! – Elszakadt már minden szál nálam. A következő pillanatban apró tűszúrást éreztem a vállamaban, majd néhány másodperccel később már magam is mozdulatlanná váltam....
Három nappal később visszatértem a holland fővárosba. Nem tudtam eldönteni, jót tesz-e az otthoni környezet. Leültem a nappalimba, és elemezni kezdtem a dolgokat. Újra képes voltam tisztán látni. Vajon Alkmaar-ban, azon véres estén, mikor Jane eltűnt kinek a darabjai lehettek a szobában, ha nem Jane-é? Esetleg a saját kutyáját, Buck-ot tépte volna szét farkasként? Lehetséges. Erre már sohasem kapok választ. Mindenesetre eszembe jutottak Dickov/Low szavai az első esetet követően.
- “Tudja, történt egy s más az elmúlt pár napban.
- Mi volna az az egy s más? – kérdeztem türelmetlenül.
- Jane halála óta történt itt néhány dolog. Kérem, készüljön fel, nem fog örülni annak, amit hallani fog....
- Ugyan, mi lehet ennél rosszabb már?
- Rendben. Nos, néhány háznyira Jane-től az egyik szomszéd talált egy hüvelykujjat a kertjében. Azonosítottuk, és....
- Jane? – vágtam rá.
- Igen. – mondta elcsukló hangon. – az övé az ujj. Sajnos, az a véleményem, úgy hiszem.....
- Felfalták?! – vágtam közbe ismét.
- Nem tudjuk. Nem lehet kizárni, hisz több bizonyítékot nem találtunk.”
Ez a beszélgetés volt ez esetben a mérvadó, amely rávilágított, mi is a bizonyíték a mellkasomon okozott sérülésen. Megnéztem sokadjára is, és láttam, hogy mindösszesen négy ujj nyomai láthatóak, és a hüvelykujj hiányzik. Jane hüvelykujja, melyet elveszített. Talán épp Buck kutyája okozhatta ezt a sérülést számára...
Fenébe is, ha előbb rájövök, talán minden másképpen alakulhatott volna.
Egész idáig azon a szörnyetegen akartam bosszút állni, akiről azt hittem, Jane gyilkosa. A végére azonban kiderült, Jane maga volt a farkasember. Millió megválaszolatlan kérdés. Ezért vándorolt, ezért tette át székhelyét egyik városból a másikba, mert tudta, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Ez volt az oka, hogy nem akart megölni, pedig több lehetősége is lett volna rá. Emlékei erősebbek voltak a torz farkas énjénél is. Feltehetően a féltékenység volt az oka annak is, hogy végül végzett Elizabeth-tel, és engem is meg akart ölni. Rájött, és innentől kezdve nem volt visszaút. Bár én is inkább megdöglöttem volna, de élnem kell. Élnem kell a tudattal, hogy az egyik szerelmemet én magam öltem meg, a másikat pedig a gyerekemmel együtt a halálba segítettem. Soha nem fogom feldolgozni ezt úgy érzem. Sok ember vére tapad a kezemhez. Mire bezárult ez az ördögi kör, sikeresen eltűnt körülöttem minden, ami fontos volt számomra. Semmi más nem maradt, csak a munka. Az Amszterdam Arena. Bármennyire is tiszta fejjel látom most a dolgokat, a fájdalom hatalmas, és már már elviselhetetlen. Azon az éjszakán, amikor meghalt Jane, és meghalt Elizabeth is, és a gyerekem is, akkor egy hatalmas részem nekem is meghalt velük együtt. Soha nem fogom már megérteni, mi történt pontosan, hogyan történt, miért történt.
Egyetlen dologban vagyok csak biztos, mégpedig abban, hogy én is szívesen megszabadulnék-e kínzó élettől, ezektől az emlékektől. Ugyanakkor azt is megértem, hogy ez valamiféle büntetés számomra. Büntetés, hogy együtt kell élnem ezzel, örökre...
Mindjárt hét óra van. Felkaptam a táskámat, bezártam az ajtót, és elindultam a munkahelyemre, hogy felvegyem az aznapi szolgálatot...
“Vonyít a holdra úgy, mint a veszett falka,
csak megy, mint a golyó, lyukat üt a falba.
Minden óra indul visszafelé, bang, bang, bang,
Halálpontos időben sújt le, mint a nagyharang...”
(Action – Önpusztítók)
Vége
