Emlékvirágok

Még kölyök voltam. Öt, vagy hat éves lehettem talán. Mégis rendkívül élénkek az emlékeim, mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem, milyen jókat kacagtam, mikor ő az eső áztatta földet művelte és hatalmas lábnyomaiba léptem. Még csak fele akkora sem volt az én lábam, mint az övé. Évről évre a kertben sétálva mindig ezt mondtam neki: „Papi, megint nőttem, jövőre már nagyobb leszek nálad is, és én is akkora cipőben fogok járni, mint te!” Erre Ő csak ennyit válaszolt nevetve: „Jaj, te gyerek, messze vagy még attól!” Sosem hittem el neki, pedig titkon tudtam mennyire igaza van. Minden reggel hét óra körül ébren volt, megborotválkozott, biciklire pattant, és ment a boltba. Az ablakból lestem, mikor érkezik haza. Minden egyes alkalommal szolgált valami meglepetéssel, vagy csokoládét hozott, vagy cukrot. Valami mindig volt nála, amivel a kedvünkben járt. A lehető legjobb ember volt világon, akit valaha ismertem. Mindent megtett a gyermekeiért, unokáiért. Volt, hogy egy-egy alkalommal öten is legyeskedtünk körülötte, de sohasem utasított el minket. Ha kellett játszott velünk, megszerelte a biciklijeinket – mert azokkal mindig gond volt – de a lehető legnagyobb érték mégis az a sok-sok hasznos tanács volt, amelyekkel felkészített minket a nagybetűs életre. A világ összes iskolája kevés lenne ahhoz, amit mi drága Papikánktól kaptunk. Sohasem mondta azt, hogy nem ér rá velünk foglalkozni, bármilyen kérés hagyta el a szánkat, ő minden erejével azon volt, hogy teljesítse. Ha nekünk, unokáinak két életünk volna sem lenne elegendő ahhoz, hogy kellőképpen megháláljuk mindazt, amit értünk tett.

Még nem voltam húsz éves sem, amikor apáékkal Belgiumban dolgoztunk egy hetet. Én éppen a malteros vödröt cipeltem a második emeletre, amikor hazulról érkezett a hívás: „Papinak tüdőrákja van.” Mai fejjel nem is értem, akkor miért nem vettem komolyan?! Talán a sors igazságszolgáltatásában bízva hittem, hogy úgysem következhet be a legrosszabb dolog. Az ő esetében semmiképpen sem. Egy ilyen fantasztikus ember nem halhat meg! Pláne nem így! Fájdalmas volt ez a június, amikor kiderült a betegség. De hittünk! Hittünk abban, hogy meggyógyul, és nem lesz semmi gond. Igen, rajta kívül mindenki reménykedett. Egyedül ő volt az, aki nagyon jól tudta: nincs visszaút.

Sokszor meg is dorgáltuk érte, hogy nem úgy kezeli a betegségét, ahogy kéne. Ne törődjön bele, nem szabad! Neki élnie kell, szükségünk van rá! Amikor ezeket a szavakat mondtuk, még csak könny sem csillant a szemében, csak kedvesen elmosolyodott, és ennyit felelt: „Tudtok mindent, amit tudnotok kell…”

November huszadika volt. A munkahelyen épp a szolgálati vezénylést írtam, amikor megcsörrent a telefonom. Néztem a kijelzőt: „Anya hív”

Nagyon rossz érzés fogott el, és néhány másodpercig hezitáltam is, felvegyem-e?

Aztán megnyomtam azt a zöld színű gombot. A vonal túlsó végén csak anya fájdalmas sírását hallottam. Ki sem kellett volna mondania – éreztem – de nagy nehézségek árán kimondta: „A Papi meghalt…”