A Dokival való egyeztetés után már csak két dolog volt hátra, egy kellemes, és egy felettébb kellemetlen. A rosszabbik része az volt, hogy hazudnom kellett Kicsikémnek az estét illetően. Semmiképpen nem mondhattam meg, hova megyek, mit csinálok. Jó előre tudtam már, mit fogok neki beadagolni.
Nagyon furdalt emiatt a lelkiismeret, de most nem tudtam magamnak parancsolni.
A kérdés már csak az volt, hogy edzés után találkozom-e még vele otthon. Ha igen, az sem túl nagy baj, de ha nem az még inkább leegyszerűsíti a dolgokat.
Az óra mutatói szépen lassan átcsorogtak a délutáni időszakba, lassan készülődnöm kellett. Még az edzések előtt is olyan izgatott voltam, mintha bajnokit játszottunk volna. Sosem tudtam levetkőzni ezeket a kis izgalmakat, mindig ugyanolyan elszántsággal léptem pályára.
Ma sem volt ez másképpen. Egyre inkább izgatott voltam, ahogy a gyalogoltam azon a hosszúkás kis úton, amely a bejárattól az öltözőkig vezetett. A már-már megszokott kedves üdvözlések, köszöntések sem maradtak el az edzéseket is megtekintő hűséges szurkolók kis csoportjától.
Még volt majdnem háromnegyed órám a kezdésig, a pályán javában a kisgyerekek edzettek ekkor. Kissé aggódni kezdtem, hogy ha még csak én vagyok itt, be tudok-e menni a mi öltözőnkbe.
Ekkor az öltöző előtt parkoló autókra néztem, és elégedetten nyugtáztam, hogy edzőm verdája ott pihen a szokásos helyen. A felnőtt csapat mestere még nem volt ott, ami szokatlan dolog, hiszen majdnem másfél órával a gyakorlatok megkezdése előtt a helyszínen szokott lenni.
Elindultam az öltözőnkbe, hogy minél előbb könnyítsek magamon, ám az be volt zárva. Fasza! Itt az öreg, de az ajtót nem képes kinyitni. Ráadásul fogalmam sincs, hova tűnhetett. Az iroda felé vettem az irányt, hátha bennt van, és olvasgatja a sportújságokat.
-     Lajos bá, itt van?! – kopogtattam az ajtón.
-     Gyere be! – jött az ellentmondást nem tűrő válasz. Benyitottam, és valóban úgy volt, ahogyan sejtettem. Edzőm az asztalnál ült, kezében az aznapi sportújságokkal.
-     Mi újság mester? – kérdeztem stílusosan.
-     Most ezt nézd meg! – háborodott fel – A valaha volt legnagyobb magyar futballklub pofozógép a első osztályban! Tavaly előtt még bajnokságot nyertek, most meg jó, ha nem esnek ki! -     Kiről beszél, Lajos bá? – mintha fogalmam sem lenne róla.
-     Kiről, kiről?! – értetlenkedett – Hát erről a kurva Ferencvárosról! Fradi volt, Fradi van, de kizártnak tartom, hogy lesz! Megint a pénz, a pénz, és a pénz. Nagy pénz, nagy foci, kis pénz, kis foci. Gusztustalan!
-     Értem én, de itt még kis pénzt sem kapnak a játékosok, mégis előkelő helyen állunk a bajnokságban közönségszórakoztató játékkal.
-     Ugyan már! – intett le – Ha te most feljebb kerülnél, mondjuk akár a magyar élvonalba, te sem lennél különb, hidd csak el. Senki nem különb, ha pénzről van szó! Hidd el nekem! – oktatott ki.
-     Rendben van, legyen önnek igaza Lajos bá! – törődtem bele, majd felálltam a székből – Akkor én megyek, átöltözöm.
-     Ülj vissza a seggedre! – utasított kellő határozottsággal. Nagyon meglepett a hangsúly, kezdtem megijedni, mi történhetett. Természetesen engedelmeskedtem.
-     Mi a baj, mester? – kérdeztem beszari hangon.
-     Tegnap hosszasan tárgyaltunk a mindannyian. Edzők, vezetőség, mindenki.
-     Igen…
-     A mai napon nem vagy tagja az ifi csapatnak, és lehet, hogy többé nem is leszel már tagja annak a keretnek. – közölte.
-    Nade… Én ezt, én ezt nem értem… Mit követtem el? Úgy tudtam, meg vannak velem elégedve, minden edzésen itt vagyok, a maximumot hozom ki magamból, teszem a dolgom a pályán, gólokat szerzek, akkor meg mi a baj?! – emeltem a hangom. Erre az öreg elmosolyodott, majd így szólt:
-     Azért nem tartasz ma velünk, mert a felnőtt csapattal fogsz edzeni.
-     Mi…micsoda? – kellőképpen összezavarodtam.
-     Jól hallottad. Valószínűleg egész héten velük leszel. Túl sok a sérült játékos a nagycsapatban, és mivel te már ott is bizonyítottál, téged akarnak.
-     Őőő……
-     Nyugi! – csillapított – Annál is inkább ott kell lenned, mert a hétvégén kezdő leszel Kaposváron. – erre aztán végképp leesett az állam. Mintha valami álom lett volna.
-     De, hiszen… Kaposváron??? Az tévés meccs lesz!
-     Bizony, mindkét sportcsatorna közvetíti. Még nyolc forduló van hátra, és ha győzni tudunk Kaposváron, akkor szorossá tehetjük a hajrát! Mi is küzdhetünk még az első helyért! – lelkesedett az öreg.
-     Nem is tudom, mit mondhatnék… - tényleg így volt.
-     Ide figyelj! Olyan lehetőséget kaptál az élettől, ami nagyon keveseknek adatik meg. Az egész ország élőben láthatja, ahogy idegenben tönkreverjük a listavezetőt a te góloddal!
-     Ugyan már… - hitetlenkedtem.
-     Megvan a tehetséged, a fizikumod, a játékintelligenciád! Minden ott van a fejedben, és a lábadban, ami ahhoz szükséges, hogy a nagyok közé emelkedj!
-     Nem tudom… Nem vagyok biztos benne egyáltalán… - hangolódtam le.
-     Holland, én edzelek téged már hosszú évek óta! Láttam az első katasztrofális mozdulatokat, amikor még a labdát sem találtad el. – nevetett fel – Soha nem gondoltam volna, hogy belőled egyszer valaha is egyáltalán serdülő játékos lesz, nemhogy ifista, majd felnőtt…
-     Tudom, milyen volt a kezdet. – nevettem én is.
-     De szépen lassan rá kellett jönnöm, mekkora tehetség vagy! És ennek a gyümölcse a hét végén beérik.
-     Tu…
Ám ekkor az ajtó nyílása megakadályozta, hogy befejezzem a mondatot. Nem más érkezett meg, mint Lovász Attila, a felnőtt csapat edzője. Szigorú tekintetű, keménykezű edző volt ő. Mélyen a szemembe nézett, majd ennyit mondott:
- Baráth, öltözzön át! Ma velünk fog edzeni…