Ahogyan Tibor, és nagyfia Zsolti egyre közelebb értek ahhoz a bizonyos hídhoz, Tibor hirtelen megtorpant. Szinte jéggé dermedt, amint lábát emelte a híd első lépcsőfokára.  Félelmét csak jobban tetézte a gyorsvonat már-már fülsüketítő robaja.
Homloka erősen verejtékezni kezdett, tekintete zavart volt. Zsolti sem tudta mire vélni a hirtelen bekövetkezett változást apjánál.
- Apa, mi a baj? – kérdezte megilletődve. Tibor azonban nem válaszolt, mintha teljesen kizárta volna magát a világból.
- Apa! – szólította már hangosabban fia, közben megrázva vállát. Tibor ennek hatására „visszatért” a valóságba, és megpróbálkozott választ adni fiának.
- Én…én…Nem szeretnék felmenni erre a hídra. Nem akarom… - nyögte.
- Ugyan apa, mi a baj? Nehogy azt mondd, hogy tériszonyod van! – mosolyodott el Zsolti.
- Nincs, nincs tériszonyom. Menjünk inkább körbe, nem akarok átmenni a hídon!
- Apa, ne csináld már! Az legalább fél órával tovább tart, mint így! Elárulnád végre, hogy mi a baj? – ismételte kérdését.
Tibor mélyen elgondolkodott egy pillanatra, majd úgy döntött jobb lesz, ha kicsit elbeszélget fiával. Elvégre elég idős volt már a gyerek, másfelől pedig amúgy sem hagyná békén ezek után őt.
- Jól van, fiam. – sóhajtott – Üljünk le, beszélgessünk pár percet.
Majd helyet foglaltak azon az első lépcsőfokon, melyet az imént Tibor úgy nézett, mintha a pokolba vezető útra kellene lépnie.
- Hallgatlak, apa. – sürgette nem túl burkoltan Tibort.
- Nos…Régen történt. Nagyon régen. Tizenkilenc éves vagy, elég okos ahhoz, hogy megértsd azt, amit most elmesélek neked. – nagy levegőt vett, megtörölgette homlokát egy gyűrött papír zsebkendővel, és folytatta:
- Huszonnégy éves voltam akkor. Minden jó és rossz egyetlen nyár alatt ért, mindössze négy hónap leforgása alatt. Volt nekem egy nagyon nagy szerelem az életemben, még anyád előtt jóval, természetesen. Huszonegy évesen ismertem meg, és három évig tartott. Óriási, mindent elsöprő szerelem volt, mindent elsöprő érzelmekkel. A drága nagyapád már akkoriban is elég beteg volt, de mi reménykedtünk a csodában… Istenem, bár láthatott volna téged, fiam… - simogatta meg Zsolti immár borostás arcát.
- Utána mi történt? – türelmetlenkedett a fiú.
- A nagyapád azon a nyáron már rettenetesen nézett ki. Alig volt negyven kiló, már felkelni sem tudott az ágyból… Mentőt kellett hívni hozzá. Még azt sem vártam meg, amíg behozzák az ágyat, a karjaimban vittem ki a kis öreget. A nagyanyád akkor éppen a piacon vásárolt. Elindultunk a mentőautóval, végig apa mellett voltam. Sajnos azonban már nem várhatta meg, mire a kórházba érünk, mert…mert a mentőben meghalt.
- Apa, sohasem beszéltél még erről…miért? – jött a jogos kérdés.
- Majd ha a végére érek, megérted… Szóval apa meghalt, és rá egy hónapra a nagyanyád is elment. Tudtam, hogy így lesz, nem volt képes elviselni a fájdalmat, nem tudott élni nélküle.
Nekem pedig csak az akkori szerelmem maradt, akire támaszkodhattam volna, de tévedtem. A temetésen még ott volt, de azt követően hidegvérrel közölte, hogy pakoljam össze a cuccaimat, mert nem akarja tovább folytatni velem, mondván mást szeret már egy hónapja.
Nem volt nehéz kitalálnom, hogy megcsalt, és mivel nem mehetett biztosra, így tartogatott még egy darabig… - majd elhallgatott.
- Mi történt utána, apa? – kérdezte határozottan, de baljós dolgot sejtve Zsolti.
- Utána hetekig csak ittam. Álmatlanság gyötört, nyugtatók és az alkohol fogságában tengődtem. Majd egy borús nyári este eldöntöttem: nem csinálom tovább. Minden létező piát ami akkor otthon volt, az utolsó cseppig megittam, és kijöttem ide, ehhez a hídhoz. Szakadni kezdett az eső. Totálisan részegen felcibáltam magam a legtetejére. Késő este volt, nem láthatott senki. Vártam, hogy mikor látom a piros jelzéseket az oszlopokon. Tisztában voltam vele, hogy akkor percek kérdése, és jön a vonat. Én pedig abban az állapotban csak áthámozom magam a korláton, egyenesen a vonat elé esve, és többé nem fáj semmi… - majd újabb szünetet hagyott. Zsolti szájtátva hallgatta apja minden szavát, szinte nem akart hinni a fülének.
- É…és…mimi, mi történt utána? – kérdezte remegő hangon.
- Megpillantottam a gyorsvonat fényeit. Ekkor elkezdtem átverekedni magam a korláton, de túlságosan is részeg voltam. A vonat pedig már nagyon közel volt. Kiállt egy drótdarab a rozsdás korlát valamelyik részéből, és beleakadt a nadrágom. Oly hevesen próbáltam kiszabadítani magam, és végre lezuhanni, hogy a nagy lendületben hatalmasat estem, de nem a vonat elé, hanem vissza a hídra. Csúnyán bevertem a fejemet, innentől kezdve csak arra emlékszem, hogy a gyorsvonat félelmetes robajjal zakatol alattam, és ekkor veszthettem el az eszméletemet…
Másnap egy kórházban ébredtem, valaki még aznap éjjel rám talált, és értesítette a mentőket. Lassacskán rájöttem arra, hogy az élet annyival több ennél, fiam. Közhely, amit most mondok én neked, de így van: Ami nem öl meg, az erőt ad. Bár tény, nyomot is hagy az emberben.
Bánatomban kész lettem volna átgázolni mindenen, és mindenkin, hibáztattam a világot, hibáztattam magamat, és mindenkin bosszút akartam állni, de sajnos nem volt kin…
Csak úgy lehettem volna túl ezen az egészen, ha magamnak adom a legvégső pofont, és itt jön a másik közhely: Nem az számít, hány pofont osztunk ki életünk során, hanem az, mennyit tudunk kiállni…
És ha az élet pofozza az embert, annál kegyetlenebb nincs is a világon.
A mai napig sem értem, hogyan juthattam el akkor odáig. Örökké hálás leszek annak az embernek, aki azon az éjszakán rám talált, és ezzel az életemet mentette meg, mert minimum alkoholmérgezést is kaphattam volna, és a fejem is erősen vérzett.
- És tudsz valamit arról az emberről, aki akkor megmentett? – kérdezte kicsit már megkönnyebbülve Zsolti.
Tibor ekkor kedvesen elmosolyodott, és tenyerével összeborzolta fia a haját.
- Igen… Ő az édesanyád, kisfiam…