Nagyon kényelmetlen pozícióban ébredek fel ezen a csütörtök reggelen.
Hason fekszem, és elég kemény lett az ágy. Nehézkesen felemelem a fejemet, s akkor látom csak, hogy az ágy valójában bizony jó két méterrel odébb van.
Picsa módon be lehettem rúgva.
Nagy nehezen fölülük, s két kézzel fogom a fejemet, hogy ne tudjon szétesni.
És ha ez még mindig nem lenne elég, megcsörren a telefonom.
Majd fél percbe telik, mire előhalászom a rajtam maradt kabát mellényzsebéből.
Roppant meglepő a hívó, ugyanis Breske Peti nevét írja ki a telefon.

- Mi a tököm, még most is álmodom? – értetlenkedek a kijelzőre bambulva, majd felkapom:
- Jó reggelt, kedves Péter! – erőltetem a jópofaságot, amire ő nem is reagál, csak komoran közli:
- Holland, azt hiszem nem ártana meglátogatnod az öreget, amíg nem késő.
- Mi a francról beszélsz? – dörzsöltem a szemem.
- Lajos bácsiról. Két napja kórházba került az öreg. Csak véletlenül tudtam meg én is. Tegnap voltam nála, és elég szarul néz ki. A Bajcsyban van.  – mondta szomorúan.
- Értem. Kösz, hogy szóltál.
- Holland, ha maradt még benned valami emberi, akkor menj el az öreghez. Nehogy később nagyon megbánd.
- Mi van? Pszichológus is vagy? – gúnyolódtam.
- Ezúttal nem érdekelnek a megjegyzéseid.
- Viccelni sem lehet már veled? Mindegy. Mi azért szombat este találkozunk, remélem nem mondod le… - kezdtem bele a meccsel kapcsolatos odamondogatásba.
- A világért sem szalasztanám el. Akkor szombat este a pályátokon. Szevasz!
- Szevasz! – majd leraktuk a telefont.
Megszállhatott valami angyalka a rázós éjszaka folyamán, hiszen nagy kegyesen úgy döntöttem, meglátogatom az öreget. Rendbe szedtem magam, és el is indultam a kórházba, hogy onnan menjek már az edzésre is.
Fél óra múlva már helyben voltam. Leparkoltam a kocsit, s a megadott épületbe indultam.
A portás természetesen kitágult szemekkel fogadott, kezében egy sportújsággal, amelyben épp egy Fradi cikket olvasott.
- Jó napot! – üdvözöltem.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte kicsit összekapva magát.
- A volt edzőmet jöttem meglátogatni. – hoztam szokásos formámat, de a portás nagyon felkészült ember volt a múltammal kapcsolatban is.
- Lajos bácsi? Második emelet, ötös kórterem. Jelenleg egyedül van, további három beteget később hoznak majd be. Most nyugodtan tud vele beszélni…
- Kösz! Minden jót! – majd ott is hagytam.
Második emelet, ötös. Nem lesz nehéz megtalálni. Gyorsan felfutottam a lépcsőn, elvégre nehogy már liftezzek sportember létemre.
Egyes, kettes, hármas, négyes…
- Keres valakit? – lépett oda hozzám valami fiatal orvos.
- Üdvözlöm! Baráth Tamás vagyok! – nyújtottam a kezemet.
- Tudom, a „Holland.” – mosolygott. Ezt nem vakarom már le magamról.
- Igen. Nos, elvileg az ötös szobában fekszik egykori edzőm, Lajos bácsi. Őt jöttem meglátogatni.
- Ó, Lajos bácsi! Igen, az én betegem a kis öreg. Valóban az ötösben fekszik. Jöjjön, elkísérem odáig! – ajánlotta fel.
- Mi a baja az öregnek? – kérdeztem kicsit félve.
- Nézze, őszinte leszek magához. Sajnos Lajos bácsi nagyon gyenge. Elmondása alapján az elmúlt időben rohamosan lefogyott, és ennek az alkohol sem tesz túl jót. Ami azonban ennél is aggasztóbb, hogy még most sem tudjuk, mi lehet a probléma valódi oka, ezért vaktában nem lövöldöznék. Meg kell várnunk a labor eredményeket, utána többet fogok tudni mondani. Ez az a szoba! – álltunk meg az ötös előtt.
Résnyire nyitva volt az ajtaja, s megláttam az öreget csendesen pihenni.
Van olyan, amikor az ember nem akar hinni a saját szemének sem, és ezzel most én is így voltam. Mintha nem is korábbi, legendává vált edzőmet láttam volna, hanem egy élőhalottat. Már az arcán is észrevettem, hogy csont soványra fogyott, és szinte sárga színű maga az egész ember. Rettenetesen megrémültem, majd az orvosra néztem:
- Ugye ez csak valami vicc?
- Mondtam önnek. Nagyon gyenge.
- Ne vicceljen már doki, innen látom, hogy a jövő hetet sem éli meg az öreg! És még csak nem is vagyok orvos! – akadtam ki.
- Kérem, nyugodjon meg. – nyugtatgatott – És készüljön fel az eshetőségekre. Ne zavarja őt sokáig. Ha végzett, a szobámban megtalál a folyosó végén. – majd elment.
Én még percekig ott álltam az ajtóban, és gyűjtöttem az erőt, hogy belépjek.
Lassú, óvatos léptekkel elindultam befelé. Az ajtó nyikorgására felriadt az öreg.
Óvatosan felém fordította a fejét, és üdvözölt, mintha mi sem történt volna a múltban.
- Szervusz, fiam. – csillantak fel fáradt szemei. Hangja nagyon halk volt, mintha a beszédet is erőltetnie kéne. Én dermedten néztem a halhatatlannak hitt Lajos bácsit, amint egy kórházi ágyon haldoklik. Igazán elakadt az én hangom is.
- De…mi a baj, Lajos bácsi? Miért van most itt? – kérdeztem nagyon ijedten.
- Baj? – csodálkozott – Nincsen semmi baj, fiam. – mosolygott. – Megöregedtem ennyi az egész. Remélem nem haragszol, de most nem tudok felülni…
- Jaj, dehogyis! Pihenjen Lajos bácsi! – majd az ágyához húztam egy széket, és leültem mellé. Csak bambán, szeretettel bámultam őt annyi tiszteletlen mondat után. Ő is érezte, mi játszódik le bennem. Lassan könnyek szöktek szemeibe, s így szólt:
- Hát mégis meglátogattál. Mégis eljöttél ehhez a vén hazudós bolondhoz? – folytak a könnyei.
- Lajos bácsi, nincsen semmi baj. Kérem, ne sírjon. – fogtam meg a kezét, s éreztem, az én torkomban is gombóc formálódik.
- Szeretnék csendesen elmenni fiam. Nem akarok többet, csak békességben elaludni. Mind tudjuk, hogy nincsen visszaút…
- Ne beszéljen butaságot! Meg fog gyógyulni! Rengeteg kiskölyöknek kell még megmutatnia, hogy rúgjanak egyeneset abba a labdába… - mosolyogtam.
- Nem, fiam. Már nincs erőm hozzá. Felneveltem több generációt, akiket átadtam a profi világnak. Téged el is veszítettelek emiatt, pedig soha nem akartam mást, csak azt, hogy nagy játékossá válj. S amikor eljött ez a lehetőség, meg akartalak akadályozni abban, hogy élj vele… - mondta dühösen, majd elfordította fejét.
- Lajos bácsi, ne beszéljen butaságot! Magának köszönhetem, hogy most a Fradi bajnokesélyes csapatának tagja vagyok. Az már mindegy, milyen rögös út vezetett akkor odáig, de mindent magának köszönhetek. És igenis, én tartozom bocsánatkéréssel a viselkedésem miatt. Nem is értem…nem tudom, hogy engedhettem meg magamnak…- hajtottam le bűnbánóan fejemet.
- Mind a ketten elkövettük a magunk hibáit. Ez már nem számít. De most, hogy eljöttél, legalább boldogan…
- Ki ne mondja! – szakítottam félbe.
- Nézd, fiam. – kezdett valami komolyba – Nagyon szép kort éltem meg, és a sport rengeteg boldog percet adott nekem. Közben meghalt a feleségem tizenhárom évvel ezelőtt, az egyetlen fiam pedig Dániában dolgozik. Nem akarok neki szólni, nem akaszthatom meg az életét, mert betegeskedem. Így van rendjén. Ez az élet rendje…
Nem tudtam mit mondani neki. Csak erősen szorítottam a kezét, és már én is könnyes szemekkel meredtem erre a csodálatos idős bácsira, akinek annyi mindent köszönhetek.
- Sajnálom…soha nem akartam megbántani… - sírtam el magam.
- A francba is, fiam! – förmedt rám – Szedd már össze magad! Két nap múlva sorsdöntő meccsed lesz a Breske Petivel felálló Újpest ellen! Nem lesz elég a fizikai felkészültség, lelkileg is rendben kell lenned! És szívben. Az is nagyon fontos ám! – tört ki belőle hirtelen az edzői szigor.
- Igen, Mester! – mosolyogtam vele együtt már.
- Nem lesz ám könnyű dolgotok. Melletted Peti a másik óriási játékos, akit kinevelhettem. Pechetekre most egymás ellen kell megmérkőznötök, de én a te csapatodnak szurkolok. – kacsintott – De ezt el ne mondd a Breskének!
- Megígérem, lakat a számon. – nevettem fel.
- Továbbá megfogadtam, hogy addig nem áll szándékomban elpatkolni, amíg nem látom győzni a Fradit a vezetéseddel. Látni szeretném a bajnokot. Már be is hozattam egy tévét ide, holnap után nagy mókára készülök.
- Nem okozok csalódást Lajos bácsi, erre megesküszöm!
- Baráth úr, kérem távozzon. Lajos bácsinak pihenésre van szüksége! – szólt a nővérke a háttérből.
- Természetesen, megyek már! – intettem, majd felálltam.
- Indulás edzeni, fiam! – utasított az öreg.
- Megyek. Megígéri, hogy vasárnap még ezen a világon lesz? – kérdeztem mosolyogva.
- Miért? Itt legyek még? Éppenséggel megígérhetem…
- Miután kipicsázzuk ezeket a majmokat, szeretném megköszönni újra…
- Mégis mit?
- Azt majd akkor, Lajos bácsi. – mondtam sejtelmesen. – Vasárnap délelőtt jövök!
- Rendben. Várni foglak, fiam…
- Addig is vigyázzon magára! – utasítottam, majd elköszöntem tőle.
Megadtam a számomat annak az orvosnak, akivel már korábban is beszéltem, hogy azonnal értesítsen, ha változás van az öreg állapotában.
Mindezek után kicsit megkönnyebbülve indultam edzésre…

folyt.köv.