A nagy futkározásokat szerencsésen túléltem, de a tökömnek sem volt kedve már utána a játékhoz. Persze elengedhetetlen volt, hogy legalább egy órát játszunk, és persze nehezített szabályokkal. Az edző közölte, hogy nem a felszabadult futballé a főszerep, hanem az azonnal „továbbadós” játéké.
Ennek annyi a lényege, hogy mindössze egyetlen egyszer lehet labdába érni, és az is csak a „vissza passz” a társnak. Ennek megfelelően gólt csakis kizárólag úgynevezett kapáslövésből lehet elérni, ami nagyjából annyit jelent: hagyatkozz az ösztöneidre. Érezd a kaput akkor is, ha háttal állsz neki, vagy legalább harminc méternyi távolságra. A cél az eredményesség!
Magunkra öltöttük a megkülönböztető színű mezeket, amelyek a számomra két legundorítóbb színben „pompáztak.” Piros, és fehér. Bizony ám. Ez a csapatunk színe. A felnőtt gárda ebben a szerelésben játssza mérkőzéseit. A kevésbé ronda, fehér színű csapatba kerültem.
Ahogy már évek óta megszoktam, most is beékelődtem a védők közé, és vártam a megfelelő pillanatot. Talán az emelt ki engem a többiek közül az ifiben is, hogy én az edzésen zajló meccseket is legalább olyan komolyan vettem, mintha bajnokit játszanánk. Eleinte persze itt sem volt több kedvem a dologhoz, így csak néha-néha mutogattam magam. Ha esetleg kaptam egy-egy jó passzt, azt azonnal tovább is kellett tennem a szabályok értelmében. Ennek megfelelően nehezen jutottak el helyzetekig a támadások, de nem állítanám, hogy nem élveztem a játékot.
Kissé görcsössé tett, hogy a szemem sarkából láttam amint jelenlegi edzőm minden megmozdulásomat dupla olyan figyelemmel kíséri, mint a többi társ játékát.

Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, amint legközelebb nekem érkezik a labda, bemutatok egy apró kis cselt.
Ám e megmozdulást nagyon át kell gondolni, hiszen csak egyszer érhetek a labdához, és azt nem adhatom el holmi „cirkuszi mutatványért.”
A legszebb az ebben a játékban, hogy az ember sohasem tudja előre milyen mozdulatot visz véghez, minden egyes csel, szerelés, becsúszás a pillanat tört részének az eredménye. Aztán persze ez vagy bejön, vagy nem. Ha sikeres a csel, akkor mindenki őrjöng, tapsol, elismer. Amennyiben hibázol, és a csapat kárára megy a mozdulat, abban az esetben közellenséggé válsz.
Ennek ellenére nem tudtam meghazudtolni önmagam az edzésen sem. Jó néhány labdát azonnal tovább passzoltam, így úgy éreztem: újítanom kell!
Az edző figyelmeztetése ide vagy oda, akkor is bevállalok egy váratlan mozdulatot, csak jöjjön el a legmegfelelőbb pillanat.
Nem is váratott ez sokáig magára. Mészáros Attila személyében kőkemény, sokszor brutális védőt tisztelhettünk a csapatban. A vezetéknevéhez hűen viselkedett minden egyes mérkőzésen.
Ezen az edzésen úgy hozta a balszerencse, hogy „Mészi”-nek engem kellett megakadályoznia a gólszerzésben. Rettenetesen idegesítően játszott, folyton rajtam volt, szinte tarkómon éreztem a leheletét. Nehéz lett volna bármilyen felfutást is véghez vinni mellette, így más eszközökhöz kellett folyamodnom.
A következő percben kellemes, átgondolható, ám határozott tempóban érkezett felém a passz. Mészi persze levakarhatatlanul csüngött rajtam. Ahogy a labda már csak centiméterekre lehetett a lábamtól, nemes egyszerűséggel bal lábamat átemeltem felette, ezzel megzavarva védőmet. Mázlimra be is jött a testcsel!
Mészit jobb oldalról megkerülve leráztam, míg ő maga végignézte a lábai között elcsorgó labdát, amely már réges-régen nálam volt, mire ő feleszmélt.
Ezúttal esélye sem volt lerázni, nyert helyzetben voltam annak ellenére, hogy hozzá sem értem a „lasztihoz”.
Követtem a gömböt, és a megfelelő pillanatban, mielőtt az utolsó védő is odaért volna beadtam azt. Társam a lehető legjobb ütemben érkezett, és látványos „csukafejessel” már meg is szerezte a vezetést számunkra.
Éreztem, felkeltettem az érdeklődést. Mosolyogva gratuláltak nekem, pacsiztak, ölelgettek. Mintha csak Kaposváron lennénk. Bár kétségkívül az egyik főpróbája ez volt. Mindössze egyetlen ember nem tudott ennek örülni, aki nem más, mint Mészi.
A többiek óvatosan még piszkálódtak is vele, hogy ilyen könnyen „megette” a cselt.
Ám ezzel nekem egy percig sem kell törődnöm, ez legyen az ő baja.
Néhány perccel később újra felém jött egy használhatónak tűnő labda, ám ez már a levegőből érkezett. Testcsellel így nem próbálkozhattam, ám éreztem: a társ fel fog futni mellettem. Ez borítékolható volt, ennyi összeszokottság már fellelhető még edzésen is. Mészi persze folyamatosan a nyomomban, de most nem kíséreltem meg új trükköt, egyszerűen egyetlen mozdulattal a levegőben átemeltem a saját, s így az ő feje fölött is. Ezután a mozdulat után azonnal tovább rohantam, elégedetten nyugtázva, hogy ismételten bőven lemaradt rólam.
Az emelésem pontos volt Breske Peti felé, aki nem habozott, látván felfutásomat nyomban kényszerítőzött. Az azonnal visszatett labdát úgy tizenöt méterről kapásból, bődületes erővel lőttem az „ellenfél” kapujába.
Oly hatalmasra, és pontosra sikeredett a lövés, hogy magam is meglepődtem rajta. Az eredmény ekkor már kettő-nulla volt a javunkra. Ismét kaptam az elismerő szavakat, volt, aki még puszit is nyomott az arcomra.
Mészáros persze ismételten föl tudott volna robbanni az idegességtől.
Ezek után én egyre nyugodtabban játszottam, hiszen egy gól, egy gólpassz úgy érzem meggyőző teljesítmény lehetett mind a magam, mind edzőm számára.
Már csak percek voltak hátra az edzésből, amikor Breske Peti álom átadással viszonozta a korábbi passzt, s én újfent lefordulva a megzavarodott Mészáros-ról pokoli ellenállásba ütköztem.
Ahogy tovább toltam volna mellette a labdát, alattomosan rálépett a bal lábamra, amely már lendült volna tovább futásra.
Éreztem, ahogy apró reccsenés éri a bokámat. Olyan volt az egész, mintha egy betontalp állna a lábamon, és azzal együtt szeretnék futni. Ám a legkegyetlenebb fájdalom nem is igazából a bokámban, inkább a combom hátsó részén volt érezhető.
Egyetlen dolog biztos: mire földet értem, a szemeim már régen könnybe lábadtak…

folyt.köv.