Elsőre fogalmam sem volt, valójában milyen sérülést is szenvedtem, annyi azonban bizonyos , hogy kurvára fáj. Minden csapattárs azonnal hozzám rohant, egyedül Mészáros maradt távol tőlem. Fél szemmel őt figyeltem, és láttam, amint odamennek hozzá is a többiek, és egy-egy keresetlen szóval illetik iménti undorító megmozdulását. Jelen pillanatban nem sok kedvem volt vele foglalkozni, sokkal inkább az foglalkoztatott, vajon mennyire lehet súlyos a dolog.
Mindenesetre érdekes tény, hogy elvileg a bokámnak kellene fájnia, ehelyett a combomban éreztem elviselhetetlen fájdalmat. A társak kérdezgettek, próbáltak segíteni, ám nem igazán voltam most magamnál. Volt, aki a lábamat próbálta kiegyenesíteni, mintha húzódás lenne, ám mikor látták könnyes szemeimet, inkább letettek róla.
A nagy tömegből egyszer előkerült Lovász edző. Tekintete nyugtalanságot, ijedtséget sugárzott. Ez idáig nem ismert hangnemben kezdett beszélni hozzám:
- Tamás, mit érez? Hol fáj? Ugye nem a bokája?!
- Nem, mester… - nyögtem – Nem a bokám. Hátul…a combom… kibaszottul fáj…
Ekkor már megérkezett a csapat egyik gyúrója is, aki az edzések után segédkezett a játékosoknak. Letérdelt mellém, és óvatosan a „betegeskedő” combomhoz ért.
- Itt mit érez? – kérdezte, majd határozottan belemarkolt az izomba.
- Basszameg!!! – kiáltottam. – Muszáj ezt?! – vontam kérdőre.
A gyúró ekkor edzőmre nézett, és így szólt:
- Nem vagyok biztos a dologban, de attól tartok elszakadtak a szalagok…
- Ugye csak viccelsz, Zoli? – értetlenkedett komor arccal Lovász.
- Nem, nem viccelek. Pontosan nem tudom megállapítani, de mintha már most meg lenne dagadva a combja. Azonnal orvoshoz kell vinni!
- A kurva életbe, két nap múlva játszania kellene!!! – kelt ki magából.
- Talán szerencsénk lesz, de ahhoz most azonnal be kell vinnünk a kórházba!
Ezután már senki sem habozott, segítettek feltápászkodni a földről. Kicsit kezdett enyhülni a fájdalom, biztosra vettem, hogy nem szakadt el semmim. Ám ez még korántsem jelent semmi jót, de biztosan nem szakadt el az izom. Ennek ellenére nagyon féltem, hiszen talán életem nagy lehetősége száll tova.
Már talpon voltam. Sok segítséggel ugyan, de talpon. Ketten támogattak élő mankóként mindkét oldalról.
Mészáros ugyanúgy megkövülve állt a pálya szélén, arcán cseppnyi megbánást sem tanúsított. Egy pillanatra megálltam, és mélyen a szemébe néztem. Az ő tekintetében semmi extra nem volt, mintha le se szarná az egészet. Jó, hogy azt nem mondta: Öcsi, szakmai ártalom.
Én azonban kaján mosolyt erőltettem arcomra, és mindössze ennyit mondtam:
- Mindennek eljön a maga ideje, majd meglátod…
Erre kicsit érdekesebbé vált az arckifejezés, de mielőtt válaszolhatott volna, már továbbindultunk. Biztos voltam abban, hogy egyszer, valami úton módon viszonozni fogom a „csapattársi” gesztust. Megfelelő helyen, megfelelő időben…

Alig fél órával az eset után már a kórházban dekkoltam.  Breske Peti maradt ott velem, ő hozott be. Lovász a lelkünkre kötötte, hogy amint tudunk valami biztosat, azonnal jelezzük. Neki is nagy fejtörést okozott a dolog, és én sem voltam nyugodt. Breske nagyon rendes volt velem, tartotta bennem a lelket.
- Nyugi Tomi! Ha most nem is jön össze, amint felépülsz tutira kaphatsz még esélyt, hidd el! – nyugtatott.
- Gondolod? – kérdeztem vissza.
- Persze! Jó vagy! Ezt látja mindenki. Lovász is, és ha hiszed, ha nem, még Mészi is!
- Ja, gondolom! - keltem ki – Ezért baszta szét a lábamat is, igaz?!
- Értsd meg, ő már nem tartozik az ászok közé! Régen jó volt, az egész bajnokságban nem volt csatár, aki lerázta volna. Erre jössz te, és különösebb erőfeszítés nélkül megszívatod egy olyan játékban, ahol még nem is teljesedhetsz ki, hiszen meg volt szabva mit lehet, és mit nem. Nehezen dolgozza fel, hogy már-már a kezdőben sincs helye mindig. Az egyetlen esélye, ha edzésen jól teljesít. Ám a mai edzés bebizonyította, hogy feltehetően nem fog játszani a hétvégén…
- Ez engem nem boldogít! Lehet, hogy én sem játszhatok!
- Erre még azért ne vegyél mérget, várjuk meg a doki véleményét…
- Jól van. – törődtem bele.
- Te, árulj el nekem valamit!
- Éspedig?
- Mi a fenéért hívnak téged „Holland”-nak?
- Mi van?! – lepődtem meg.
- Miért vagy te Holland?  Egyik szülőd németalföldi, vagy mi a tököm?
- Dehogy! Csupán megőrülök a holland fociért. Egyszerűen imádom a stílust, ahogyan játszanak. Semmi több.
- És ezért lett ez a beceneved? – hitetlenkedett.
- Hát…Ja! – röhögtem el magam, elfeledve a fájós combomat.
- Menj a picsába! Fogadjunk úgy is öltözködsz, meg tonnaszámra zabálod a narancsot is! – nevetett ő is.
- Nem szeretem a narancsot. Ám tény, a legutóbbi meccsükön úgy néztem ki, mint egy óriási répa. – a rendelőben hülyének néztek minket, hogyan lehetünk képesek egy ilyen helyen folyamatosan röhögni. A felhőtlen mókázást az orvosi szoba ajtaján kilépő nővérke szakította félbe:
- Baráth Tamás! – szólítottak.
Folyamatosan görbülő pofával gyalogoltam be a szobába.

Fiatal, mondhatni kedves sebész doki fogadott. Ritkaság szinten megy, de azonnal letegeződtünk. Így a bennem lévő feszültség, és félelem is lassan-lassan oldódni kezdett. Elmeséltem neki a történteket elejétől a végéig, ám a slusszpoén még őt is kiakasztotta:
- A saját csapattársad művelte ezt veled? – értetlenkedett.
- Igen. Nagy geci, ugye? – feledkeztem meg nem is kicsit magamról. Hallottam, ahogy a nővérke elneveti magát, és a doki is elmosolyodott.
- Így is lehet fogalmazni… Ne húzzuk tovább az időt, lássuk azt a sérülést.
Ő sem volt túl kíméletes, rendesen megkínzott, de már kevésbé éreztem vészesnek a dolgokat. Mire véget ért a vizsgálat, a biztonság kedvéért csak könnybe lábadtak a szemeim. Félve kérdeztem meg:
- Mi a véleményed?
- A jó hír az, hogy nem szakadt el az izom.
- És mi a rossz?
- Meghúzódtál, de elég rendesen. Érezhetően megdagadtak az izmok, ez nem fog egy-két nap alatt elmúlni…
- Játszhatok szombaton? – tértem a lényegre.
- Én erre csak véleményt tudok mondani. Véleményem szerint nem ajánlott. A fájdalom addigra múlhat, de gyógyulni nem fog. Elég egy rossz mozdulat, és fiatalon vége lehet a karrierednek…
- Értem. Kérlek, írj egy véleményt, az edzőnek szükséges. Mindenképpen legyen rajta, hogy saját felelősségemre vállalhatom a játékot…

folyt.köv.