Három hét telt el azóta, hogy Kicsim kilépett az életemből. Mondanom sem kell, szinte mindennel próbálkoztam, hogy beszélhessek vele, hogy jóvá tegyem.
Ám minden hiába, a telefont nem vette fel, vagy csak egyszerűen kinyomta. Egy alkalommal az anyja vette fel, de ő is csak azért, hogy elmondja mekkora rohadék vagyok. Aztán mire levegőt vehettem volna, le is csapta ő is. Szinte mindent bevetettem annak érdekében, hogy visszacsináljam, de sajnos ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté nyilvánítani. Cipelnünk kell bűnünk terhét, és felelősséget kell vállalni tetteinkért, és viselni annak következményeit.
A pontot az tette fel az i-re, amikor egy nap a postaládában megtaláltam a jegygyűrűt. Ez volt az utolsó momentum, éreztem. A színdarab véget ért. Egy hülye barom állat vagyok. Hiába, hogy semmi nem történt Renivel, a bizalom akkor is megingott, sőt elveszett. Csak magamnak köszönhetem a kialakult a helyzetet, s most itt vergődök egymagam egy albérletben, amelyet lehet hamarosan el kell hagynom. Még tudom fizetni, de ez nem megy sokáig. És akkor költözhetek vissza anyámékhoz, amit igazából kurvára nem akarok.
Egyetlen dolog tudott csak kikapcsolni, amit a körülményekhez képest is legjobb tudásom szerint űztem. Ez természetesen a foci volt. Szerencsére külön tudtam választani a magánéleti válságot a sport világától. Az elmúlt három hétben sikerült tovább bizonyítanom. Mindhárom mérkőzésen kezdő lehettem a csapatban. Ebből a három meccsből kétszer sikerült nyernünk, és egyszer döntetlent értünk el idegenben. Ezek a mérkőzések sorrendben, a kaposvári után: Pesterzsébet ellen otthon négy-kettő arányban győztünk, Breske mesterhármasa mellett még nekem sikerült betalálnom. Az ezt követő héten Nagykőrösre látogattunk, ahol egy-egy gól született, így döntetlennel zártuk azt a találkozót. Az egyenlítő találatot én szereztem szabadrúgásból. Majd a múlt hét végi meccsen öt-nullára ütöttük ki a kecskeméti alakulatot, ahol Breske Petivel együtt két-két gól szereztünk, és emellett még Mészáros fejelt egy szerencsés gólt. Továbbra is ő volt az egyedüli, akivel nem beszéltem egyetlen szót sem a csapatból. A lényeg, hogy a sport tekintetében jól sikerültek az elmúlt hetek, és egyre többet cikkeztek az újságok a szárnyalásunkról. Az utolsó négy fordulóban továbbra is nyílttá tettük a bajnokságot, és a harmadik helyen álltunk.
Plusz motivációt adott az is, hogy fél füllel hallottam egy-egy hébe-hóba érdeklődést komolyabb csapatok részéről, ám konkrét ajánlatig egyikről sem vettem tudomást. Csak a jelenlegi feladatokra koncentráltam, minél jobban játszani, minél jobb helyezést elérni a végén.
Csendesebb voltam ugyan, s ezt mindenki észre vette. Egy alkalommal Lovász is megkérdezte, minden rendben van-e.
Természetesen igent feleltem, de éreztem, hogy nem hiszi el, csak nem akarta különösebben erőltetni, mert a rám bízott feladatokat maradéktalanul láttam el.
Ám minden edzés, és meccs után bezárkóztam a lakásba, behúztam a függönyt, és járt az agyam. Közben sörözgettem, és egyfolytában Kicsimre gondoltam. Kezemben a gyűrűjét forgatva, könnyeimet nyelve emlékeztem az elmúlt évek meghitt, romantikus, szenvedélyes pillanataira, s közben arra készítettem fel magam, hogy ennek vége. Új élet kezdődik a számomra, előre kell tekinteni, és tovább lépni…
A baj csak az, hogy ezt kimondani sokkal könnyebb, mint átvinni a gyakorlatba.
A telefont általában nem vettem fel, csak a legfontosabbakat. Pedig kitartóan keresgettek, Dokitól kezdve Csubi barátomig mindenki. Azonban sajnos senkivel nem akartam beszélgetni, egyedül akartam lenni. A csengőt kihúztam, a telefont lenémítottam, és elmerültem a sötét lakásban. Magány költözött az addig oly nagy élettel teli kis lakásba, és e feszült csend ura én magam lettem. Furcsa egy titulus volt ez, nehezen szoktam hozzá.
Ám elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb találkozzam valakivel. Épp edzés után álltam be a kocsival, amikor a visszapillantóból láttam, amint Doki áll a kapuban.
Nem voltam elragadtatva a dologtól, sőt…
Kiszálltam a kocsiból, majd a kapu felé mentem.
- Szervusz, Holland! – üdvözölt.
- Csá. – válaszoltam kedvtelenül. – Mi járatban?
- Gondoltam, ha már sehogy nem tudlak elérni, megvárlak az egyik edzésed után.
- Örülök neki… - elég bunkó lehettem.
- Felmehetek egy percre beszélni veled.
- Hát…
- Egy perc az egész. – védekezett.
- Akkor gyere.
Még fel sem értünk, de már most alig vártam, hogy elhúzzon. Beléptünk az ajtón, és elkezdődött az előadás.
- Mesélj testvérem, mi a helyzet? – érdeklődött.
- Fejezd ezt be. – válaszoltam agresszív stílusban.
- Mit? – kérdezte érthetetlenül, széttárva karjait.
- Ezt a „testvérem” dumát. Nem vagy te dakota baszki! – oktattam ki.
- Ugyan mán, „tásvírem”! – röhögött.
- Na húzz a faszba! – én viszont komolyan gondoltam.
- Leülhetek? – kérdezte, mintha meg sem hallotta volna, amit mondok.
- Nem! – de ekkor persze már el is helyezkedett.
- Mindig is szerettelek a vendégszeretetedért.
- Mi a faszt akarsz?
- Nem vagy túl kedves hozzám. – vigyorgott gúnyosan megállás nélkül. Ekkor végleg fölhúztam magam.
- Doki, mondd el végre mit akarsz, aztán húzz el innen a picsába! – keltem ki magamból. Ő persze elengedte ezt is a füle mellett. Hátat fordítottam neki, és mosogatni kezdtem.
- Hallottam mi történt veled és Vikivel…
- Kicsi ez a város.
- De a visszhangja annál nagyobb. Az új helyi sztárlegenda magánélete érdekel pár embert.
- Leszarom.
- Mindenféle hülyeséget gyártanak…Félrelépés, pia, veszekedés, avagy egy besúgó kis cetli…
- Ezt is leszarom.
- Én magam a cetlire szavaznék…
- Én meg arra, hogy állj föl az asztalomtól. Tipegj le, ülj fel a kibaszott robogódra, és takarodj innen a picsába!
- Ezt ma már hallottam…
- Akkor mi a faszt keresel még mindig itt?
Ekkor megszüntette a nyugodt, mindent magáról lepergető stílust. Felpattant az asztalról, és emelt hangon kezdett beszélni.
- Te hülye barom! Bezárkózol ide hetek óta, csak a sportújságból tudjuk, hogy élsz egyáltalán! A telefont baszol felvenni. Ezt elfogadtuk egy hétig, két hétig, de harmadik héten már nehezen nyelem le, hogy a barátom problémájáról semmit nem tudok! – fejezte be, de én folytattam:
- Miért nem tudtok engem békén hagyni?! Miféle hirtelen nagy „barátság” ez baszd meg?! Ide jössz kinyalni a seggemet, hogy infókat szerezz a kurva életemről! Ilyen barátokra nincsen szükségem! Nincsen! – üvöltöttem. – Takarodj a lakásomból! – majd a földhöz vágtam egy tányért. Nem tudnám megszámolni, hány darabra tört.
Ekkor újfent hátat fordítottam neki, és egy megmagyarázhatatlan gombóc ékelődött a torkomba. Lehunytam a szemem, és kicsordult a könnyem.
Doki ekkor a kezét a vállamra tette. És erőteljesen magához húzott. Barátilag megpaskolta az arcomat, majd a vállához húzta a fejemet, hogy ott bőgjem ki magam. Kiengedtem a fáradt gőzt, rendkívül gusztustalanul viselkedtem.
- Haver…kérlek…ne haragudj… - mentegetőztem.
- Hagyd már… - nyugtatott.
- Nagyon…nagyon sajnálom….
Majd miután kicsit megnyugodtam, leültünk az asztalhoz, s végre úgy kezdtünk el beszélgetni, mint két jó barát…

folyt.köv.