Rengeteg gondolat cikázott a fejemben a volt csapatom elleni meccset illetően. Egyetlen első osztályú mérkőzés sem tudott rám ijeszteni, ám ez a rutin jótékonysági meccs félelmet keltett bennem.
Soha éltemben nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen nehéz helyzetbe kerülhetek, hogy azok ellen kell bizonyítanom tehetségemet, akik jóformán felneveltek, és végeredményben a Fradihoz juttattak. Ez még akkor is igaz, ha ez az út kicsit döcögősre is sikeredett.
Fogalmam sincs, egy ilyen meccsen kinek kellene igazából megfelelnem. Az edzőmnek azzal, hogy végighajtva a félidőt szétziláljuk a csapat védelmét, vagy az ottani közönségnek tisztelegve csak lazán mozgolódok, kevéske feltűnést keltve.
Mindenesetre elég nagy fejfájást okozott ráhangolódni a találkozóra, még így hetekkel előtte is.
Ellensúlyozva a vecsési fellépést, óriási buli volt várható azon a bizonyos estén a klubban. A meccseink mellett még erre koncentráltam a leginkább.
Sok vendégre számítottunk, sok versenyzőre, és persze Vadászi embereire, lányaira, és ezek kuncsaftjaira.
Elégedetten feküdtem otthon a franciaágyban, kevéske szabadidőmet töltve eme gondolataim között.
Újabban kicsit megint rákaptam a dohányzásra is, de csak módjával. Most is kényelmesen lógott a számból a cigaretta, miközben néma csend ereszkedett rám.
Ezt a csendet Reni törte meg, mikor benyitott a szobába. Tekintete fáradt volt, hangja unott, mondandója erőltetett. Mint a kapcsolatunk.

- Tomi! – szólított.
- Mondjad. – válaszoltam, miközben még csak rá sem néztem, csak bámultam a plafont.
- Készen van az ebéd. Gyere kérlek. – invitált, majd el is tűnt a szobaajtóból.
Ismét egy unalmas közös kajálás várt ránk. Elég szar szituáció volt ez így. Ez a lány ennél sokkal többet érdemel. Vonzódunk egymáshoz ugyan, őszinte szenvedéllyel, de ez mégsem szerelem. Mégsem az, amit én érzek Kicsim iránt, vagy amit Reni esetleg anno Csaba iránt.
Nem értettem magamat sem, kivételesen én is bevallottam, hogy végképp semmi értelme ennek az egésznek.
Leültünk az asztalhoz, majd nagy némaságban szedett nekem egy kis levest, majd leült ő is ebédelni. Még csak nem is néztünk egymásra, csupán a kanál és a tányér csörömpölése hallatszott az étkezés alatt.
A leves kivégzése után igazából már nem is voltam éhes. Még az étvágyamat is elvette ez a lehetetlen magánélet, amit folytattunk. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy mindezért én voltam a felelős. Jó, bár kettőn áll a vásár, ám mégis nagyobb részben én vagyok a bűnbak.
Ültem az asztalnál, majd mikor láttam, hogy ő sem eszik többet, rágyújtottam egy szál cigarettára. Reni is helyet foglalt, s míg én a semmibe merengtem, ő a padlót bámulta. Mintha kivártunk volna, hogy vajon melyikünk fog előbb megszólalni.
Mert az egyszer biztos, hogy valaki kinyitja a száját, és akkor az minőségi megnyilvánulás lesz a kapcsolatunkat illetően.
Megpróbálkoztam egy rutin, megszokott dologgal indítani, hátha lesz belőle valami komolyabb is.
- Köszönöm az ebédet. – mondtam.
- Még van hús is. – válaszolt halkan, kicsit felemelve a fejét felém.
- Az most nem megy, de majd később…
- Már az étvágyad is elveszi a jelenlétem? – tért rá könyörtelenül a lényegre, de továbbra sem volt ideges, inkább amolyan beletörődött.
- Ez butaság. Miért mondasz nekem ilyeneket? – kérdeztem én is ugyanazon a halk, csendes hangon.
- Mert úgy érzem, hogy ha átvitt értelemben is, de erről van szó.
- Akkor rosszul érzed. Ez nem ilyen egyszerű… - csendesedtem el.
- Tomi, én holnap hazaköltözöm. – válaszolta.
E mondat után megdermedtem én is, elég hirtelenül jött. Ezúttal én hajtottam le a fejemet, és csak ennyit tudtam kérdezni.
- Biztosan ezt akarod?
- Igen. Bár közhely, de esetünkben teljesen igaz, hogy így lesz jobb mind a kettőnknek. – közölte.
- És kinek lesz vajon egy fokkal mégis jobb? – emeltem fel a fejem hirtelen.
- Azt hiszem mindenképpen nekem…Hittem bennünk, hittem őszintén. Nem véletlen vágtam bele ilyen hirtelenséggel a dolgokba néhány hónappal ezelőtt, de…
- Megbántad? – szóltam közbe.
- Nem, Tomi! – mondta határozottan - Nem bántam meg. Kaptam tőled valamit, valamivel többet…Valami…valami extrát, ha úgy tetszik… Ám ennek az ideje sajnos lejárt. Sok minden közrejátszott a dologban, de van egyetlen egy olyan, ami a leginkább…
- Éspedig? – érdeklődtem kíváncsian.
- Az a perc Tomi, amikor te profi játékos lettél. Onnantól már nem volt megállás. Ne hidd, hogy nem ismerlek, ne gondold, hogy nem látok a fejedbe! Sokkal több mindennel vagyok tisztában, mint amit gondolnál. Nem az a baj, hogy profi lettél. Ez csak az én bajom. Van, aki ezt tudta volna kezelni, és nem fordult volna ekkorát veled a világ…
- Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy Viki mellett messze nem így alakultak volna a dolgaid… - mondta, nagy megdöbbenésemre.
- Miért, miért gondolod így?
- Azért Tomi, mert őt tiszta szívből szeretted, és szereted a mai napig is. Ne próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről, mert tudom, hogy így van. – mosolyodott el mondata végén.
Nem tudtam mit reagálni erre. Teljesen meglepett nyilatkozata. Ha valóban mindeddig tisztában volt ezzel, miért csak most jön ki? Végképp elsüllyedtem szégyenemben, nem tudtam már mit reagálni.
- Reni, én…
- Semmi baj Tomi. – szólt közbe lágyan. – Nincs miért magyarázkodnod se neked, se nekem. Te a lelked mélyén jó ember vagy. A dolog szépséghibája az, hogy rosszkor gabalyodtunk egymásba. Talán sok dolog másképpen alakulhatott volna, de ezért nem hibáztatlak. Ám ha most nem fejezzük ezt be, később nagyon csúnya vége lenne a dolognak, azt pedig soha nem bocsátanám meg magunknak…
Köpni nyelni nem tudtam nyilatkozata után. Olyan alapos volt, határozott, igazságos, hogy soha nem gondoltam volna ezt. Ám mindenekelőtt maximálisan igaza volt.
Néhány percnyi hallgatás után sikerült összeszednem a gondolataimat, feldolgozni a „beérkezett információkat”, majd én is elmondtam a véleményemet:
- Olyannyira igazad van, hogy nem is tudok mit mondani. – hajtottam le a fejem – Így lesz a legjobb, és a legokosabb mindkettőnknek. Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam neked megadni mindazt, amit valójában megérdemeltél volna.
- Tomi, kár erre több szót pazarolni. Ne is folytassuk, kérlek. Annál nehezebb lesz nekünk. Megyek, összepakolok. – majd felállt, és elindult a szobaajtó felé, de mielőtt bemehetett volna, elkaptam a csuklóját.
Kissé megilletődve nézett rám. Az a jól ismert ördögi tekintet már rég nem az volt, mint amelyet én ismertem. Most némi fájdalom is belecsöppent azokba a szemekbe, és egy kis csalódottság is. Ám könnyeket még véletlen sem hullajtott, csak egyszerűen, határozottan meredt rám.
- Hamarosan mennem kell a klubba. Ma lesz az a nagy banzáj a tehetségekkel. Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad. Ha mindenképpen menni szeretnél, nem tartalak vissza, de nem kell már korán reggel menned. Kérlek, próbáld kipihenni magadat nyugodtan. Ha ez segít, megígérem, hogy délutánig nem kerülök elő. Ráérsz a dologgal, nem leszek itt a nyakadon az utolsó pillanatokban. Úgy valóban sokkal nehezebb lenne. Jó így neked? – kérdeztem halkan.
- Ez valóban nagy segítség, és könnyítés lenne nekem is. – mosolyodott el – Köszönöm Tomi, és nem csak ezt, hanem mindent, amit tőled kaptam az elmúlt időben…
- Én tartozom köszönettel, hogy eddig kibírtad mellettem. – vigyorogtam, majd szorosan átöleltük egymást. Hosszan tartó, amolyan búcsúölelés volt ez.
Mikor elengedtük egymást, még akkor sem ragyogott könnycsepp gyönyörű szemeiben. Csak az a démoni mosoly, egy kicsit erőltetve, majd mindössze ennyit szólt:
- Holnap alaposan bezárok mindent, és a postaládába dobom a kulcsot. – közölte halkan.
- Rendben van. Nagyon vigyázz magadra! – majd a további könnyítések érdekében szinte egyszerre hagytuk ott egymást, két ellenkező irányba indulva a lakásban.
Ezek után még fél órát töltöttem otthon, amíg nagyjából rendbe szedtem magam.
Rám fért ez a ma esti buli nagyon. Alig vártam, hogy némi alkohollal csillapítsam a rajtam folyamatosan eluralkodó rossz hangulatomat…

folyt.köv.