Az a nap, amikor Doki felhívott a klubban, és közölte, hogy Sandesz nincsen többé, azt hiszem míg élek nem fogom elfelejteni.
Könnyeimmel küszködve, fogaimat összeszorítva kellett edzenem, és készülnöm a sorsdöntő meccsre. Hát persze, mert ugyebár ez is ezzel a világgal jár, nemde?
Ha meghal a barátod, akkor is légy maximalista. Ha meghal anyád, légy maximalista.
Mindegy, miféle tragédia ér, a pályán akkor is a legjobbat kell nyújtanod.
Én pedig ennek alárendelve mindent hanyagoltam.
Összevesztem Dokival, teljesen elfelejtettem a barátaimat, és azt is, hogy ki vagyok valójában?
Most pedig meghalt Sandesz. Egyszerűen felakasztotta magát, mert olyan problémája volt, ami nekem az elkövetkezendő években feltehetően nem is jöhet szóba. A pénz.
Míg én két kézzel szórom, más meghal miatta. Ha nem ő öli meg magát, kinyírják mások.
Miért nem segíthettem neki? Miért nem foglalkoztam vele sokkal jobban?
Talán megmenthettem volna. Talán…
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, már könnyeimmel küszködve, miközben a temetőben sétáltam.
Eljött a nap. Mielőtt a ravatalozóhoz értem volna, meglátogattam drága nagyapámat is a temetőben. Áldott jó ember volt. Ha valóban lát odafönntről, biztosan óriási csalódás lehetek neki.
Letettem a sírjára a csokrot, majd végigsimítottam a kezemet rajta.

- Nagyon szeretlek, Papa. – akadozott a hangom. – Kérlek, mutasd meg nekem a helyes utat, mert már rég nem tudom, hol van… - majd sírni kezdtem.
Arcomat törölgetve indultam el a nagy tömeg felé, melyet már távolabbról láttam Sandesz koporsója körül, a ravatalozó előtt.
Óvatosan közelítettem a fák takarásából. Rengetegen voltak ott, sokan ismerték, és szerették a srácot. Lassan eleredt az eső is.
A pap már javában belekezdett a beszédbe. Én megálltam a fák alatt.
Képtelen voltam odamenni. Képtelen voltam azok közé az emberek közé menni, akiket elfeledtem, cserben hagytam. Én már nem tartozom oda. Nem vagyok méltó hozzájuk.
Láttam Völét, Arabot, Szunót, és a többieket is. Láttam az összeroppant Anitát, Sandesz barátnőjét. És volt ott még valaki, aki még egy nagy lapáttal tett amúgy is mélyponton lévő állapotomra. Kicsikém is ott volt. Ugyanolyan gyönyörű mint mindig, egyszerűen csodálatos.
Mivel nem volt annyira közeli haver, így kicsit odébb állt Dokiéktól.
Ismerte ugyan Sandeszt, de nem voltak olyan baráti viszonyban, mint mondjuk mi.
Istenem, olyan szép volt, olyan eredeti, olyan kézzel fogható. Mégsem érhettem hozzá. Csendesen hallgattam a pap szavait. A kissé erőteljesebb szél szemrehányóan hordta arcomba a homokot. Mocsoknak éreztem magam.
Azt hiszem, a jelen lévők java már kiszúrt magának.
Hamar vége lett a beszédnek, és Sandesz elindult utolsó útjára a ravatalozó elől.
A gyászoló tömeg halkan kísérte. Én a sor végén kullogtam továbbra is, hogy utána csendesen sírva végignézzem, ahogyan leeresztik, és földet lapátolnak rá.
Elégedetlenül ráztam meg a fejemet. Szívem szerint széttéptem volna a kezemben lévő koszorút.
Vártam. Megvártam, amíg mindenki elhelyezi a megemlékezés csokrait.
A tömeg nagy része elindult kifelé. Doki és a többiek szinte a vállamat súrolva mentek el mellettem anélkül, hogy köszöntek volna. És mennyire igazuk volt.
Ennyit érek, semmi többet. Az utolsók között Kicsikém is elindult a sírtól kifelé.
Óvatosan rám pillantott, majd szomorú kedvességgel rám köszönt:

- Szia, Tomi. – olyan kedves volt, én olyan nagyon szeretem őt. Sűrűbbek lettek a könnyek a szememben.
- Szia. – köszöntem vissza akadozó hangon.
- Talán buta kérdés, de jól vagy?
- Nem tudom. Semmit nem tudok, Kicsim… - csúszott ki a számból a szerelmes becézés.
- Vigyázz magadra. Szia! – köszönt el elég gyorsan, de utána nyúltam.
- Várj! – ragadtam meg – Tudom, nem a legmegfelelőbb pillanat ez…
- Mire, Tomi?
- Nagyon hiányzol. Nem tudok élni nélküled… - potyogtak a könnyeim.
- Tomi, kérlek hagyjuk ezt. – sírt már ő is. – Vigyázz magadra… - majd eltűnt.
Nem mentem utána, csak úgy hagytam annyi idő után eltűnni.
Előre tekintettem, és Sandesz koszorúkkal elárasztott sírját láttam.
És persze Anitát, aki gyengéden simogatta a fejfát szerelme felett.
Lassan odalopakodtam, és én is rátettem a kezemet a keresztre.
Anita rám nézett, és egy kedves kis mosolyt csalt az arcára, miközben letettem a koszorút.
- Bocsáss meg nekem, barátom. – hajtottam le a fejemet.
- Tomi… Miért? – kérdezte Anita értetlenül.
- Mert nem segítettem. Pedig megtehettem volna. De még csak nem is tudhattam, olyannyira lekötött ez a…mindegy. – csendesedtem el.
- Biztosan örül neki, hogy itt vagy. Rengeteget beszélt rólad mostanában is, amikor már alig-alig találkoztatok. – sírta el magát újra – Semmi baj, Tomi! – fogta meg a kezemet. Hihetetlen volt, hogy még ő az aki engem vigasztal.
- Istenem, bár segíthettem volna. Mégis hibásnak érzem magam…
- Nem te vagy a felelős, hanem az a szemét Vadászi! Sanyit ő küldte a sírba, ennyi erővel ő is felakaszthatta volna… - omlott össze újra. Ám ezúttal én is, az eddigieknél sokkal jobban:
- Anita, figyelj rám, kérlek! Milyen nevet mondtál az imént? – ragadtam meg a vékony lányt.
- Az a Vadászi, vagy kicsoda. Vele vannak tele a lapok. Sanyi valahogy összeismerkedett vele, és tőle kért kölcsön már régebben. Nagyon félt ettől az embertől, párszor csúnyán…csúnyán megverték az emberei. Egyszer ránk is törtek éjszaka, nem sokkal azelőtt, hogy Sanyi meghalt volna…
- Jézusom… - fogtam a fejemet – És mi történt akkor?
- Azon az éjjelen…azon az éjjelen őt megint csak csúnyán helyben hagyták. Engem pedig…engem… - zokogott.
- Anita, nézz rám! – emeltem fel a fejét – Ugye nem? – kérdeztem félve.
- De igen… - esett a földre a lány.
Hirtelen elfeledtem, hol vagyok, és miért. Eszeveszetten felüvöltöttem a temető kellős közepén.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!!!!!!!! – tomboltam, öklömmel a földet verve.
Anita csak zokogott. Lassan lecsillapítottam kicsit magamat, és a fejfára néztem.
„Ezt nem fogom annyiban hagyni barátom! Erre megesküszöm!”
Mondtam magamban.
- Anita, kérlek fogadd meg a tanácsomat! Költözz haza a szüleidhez. Ha lehet, még ma!
- Mi…miért? Nem értelek…
- Mert nem maradhatsz ott! – válaszoltam, majd eltorzult arccal hátat fordítottam, és a kijárat felé indultam. A harag felszárította szemeimről a könnyeket.
- Nem értelek, Tomi! – szólt utánam – Miért mondod ezt? Most…most mi lesz?
Megfordultam, és csak ennyit mondtam:
- Háború…

folyt.köv.