Indulatoktól túlfűtött hangulatban léptem be a kaszinóba. Természetesen tömve volt az egész kóceráj, egy-egy ismerős arcot is felfedeztem Vadászi emberei közül.
Határozottan rongyoltam előre, míg az egyik krupié oda nem jött hozzám, és közvetlen hangulatban fel nem tette a kérdést.

- Szép estét, Holland! Segíthetek valamiben? – vigyorgott, mint akit baszni visznek.
- Hol van Vadászi? – kérdeztem határozottan.
- Úgy érti, a főnök?
- Úgy, baszd meg! Hol van? – egyre ingerültebbé váltam.
- O…ott…azon az ajtón bemegy, és balra van a nagyterem… - zavarodott meg.
Közben észrevettem, hogy egyre több gorillája figyelt fel rám, és amint a megadott irányba indultam, ők is követni kezdtek. Elgondolkodtam, vajon mennyire volt jó ötlet egyedül jönni az oroszlán barlangjába?
Mindenesetre mindegy, ha már itt vagyok, végig is fogom csinálni.
Valósággal berontottam abba a helységbe. Nagy lendülettel kivágtam az ajtót.
Már szinte az első lépéstől kezdődően, egy hosszúkás, amolyan tárgyalóasztal nyújtózott.
A másik végén természetesen Vadászi ült döbbenten, körülötte négy testőre, és két – feltehetően – üzlettársa, plusz néhány kurva.
Eközben észrevettem, hogy becsukják mögöttem az ajtót. Hátrapillantottam, és már a kinti testőrök álltak a hátam mögött. Akármekkora emberek is voltak ott, mind megdöbbenten nézett rám. Mindenki ismert természetesen vagy így, vagy úgy.
Ám az első számú közellenség viszonylag nyugodtan meredt rám a meglepetés ellenére.

- Önnek is kellemes estét! Minek köszönhetem a váratlan látogatást? – erőltette a jópofaságot Vadászi.
- Maga a halálba küldte az egyik barátomat! – vádoltam meg azonnal.
- Kérem, szűkítse a kört. Sok embert küldtem már a halálba.
- Az egyik vecsési adósa, akit mi csak Sandesznak hívtunk! Dereng valami?
- Ó, a Némedi Sándor! Hogyne! Persze, hogy emlékszem! A szerencsétlen barom öngyilkos lett, mielőtt törleszthetett volna. Így kénytelenek leszünk a barátnőjét kezelésbe venni. Nándi már le is tesztelte a kis kurvát legutóbb, igaz? – nézett vélhetőleg a legelső emberére, aki mellette állt. Igazi hegyomlás, rommá tetoválva. Amolyan kubai kalapban, sebhelyes arccal, nagyszakállal.
- Tüzes kis szuka, az egyszer biztos! – vigyorgott a rohadék, és ekkor a többiek is nevetni kezdtek. – De most legalább megtudta, milyen egy igazi férfi! – mondta hergelő stílusban. Nagyon nagy nehézségek árán visszafogtam magam, amúgy sem lett volna esélyem ellenük.
- Esetleg munkába állítjuk a kis tüneményt, így apránként ugyan, de rendeződik a sara a maga Sandesz barátjának. – vigyorgott undorító rohadék módon Vadászi is. Egyre inkább felment bennem a pumpa, nem tudtam uralkodni magamon. Másodpercről másodpercre kevésbé érdekelt, hogy hányan vannak körülöttem.
- Hát magának ennyit ér az emberi élet? Lehet, hogy furcsa kérdés, de maga nem féli az Istent?
- Fiam, miért félnék attól, ami én magam vagyok? – vigyorgott. Ekkor letegeztem, mint oly sokszor másokat is hasonló szituációkban.
- Nem vagyok a fiad, te utolsó szarházi! – ekkor felpattant.
- Mégis hogy merészeled?! – tegezett le ő is. – Idejössz a kaszinómba, és sértegetsz?! – ezt már egyszer én is a fejéhez vágtam.
- Miért, ki a fasz vagy te? Egy piti kis tróger, egy szar uzsorás kis senki! – vágtam a pofájához.
- Az apád lehetnék! Add meg a kellő tiszteletet! – üvöltött, és ekkor már minden embere közelebb lépett hozzám. Mi tagadás, rendesen gyöngyözni kezdett a homlokom, de azért tartottam magam.
- Ugyan már! Hol tartottál te ennyi idősen, mint én? És hol leszel már akkor, mikor az én nevemet még több ezren skandálják? – legyintettem, és valósággal röhögtem. Láthatóan idegessé vált.
- Mi…mivan? – dadogott.
- Nézd meg az embereidet! Nézz magad köré! – mutogattam a gorillákra – Erre vagy te büszke? – majd meg gondolatlanul arrébb löktem magamtól az egyik hegyomlást, de érdekes módon nem lett következménye. – Szarul fizetsz, köcsög is vagy. Egy napon meglátod, minden embered egyenként fog a faszára húzni! – majd a földre köptem.
- Most aztán legyen elég! – parancsolt rám. – Ha akarom holnap ilyenkor már a temetésedet szervezik, te „szupersztár!”
- Akkor gyerünk! Ne csak a pofád járjon rohadék! Messze nem vagy te akkora ember, mint gondolod.
- Nem érzed úgy…egy kicsit sem érzed úgy, hogy ha szétnézel a teremben, cseppet egyenlőtlenek az esélyek? – majd körbejárta a tekintete embereit.
- Minden egyes emberedet leszarom. Veled az élen. Nekem nem kell senki, én egyedül jöttem ide. Ha ki akartok nyírni, nosza rajta! Gyertek, basszátok meg, itt az alkalom! – tártam szét a kezem, de sem főnöki utasítás nem érkezett, sem másféle támadás. - Szóval semmi? – érdeklődtem – Akkor én jövök! –majd két lépést tettem Vadászi felé, ugyanis ezután már az utamat állták hárman is. Ez azonban nem volt akadály, nem ellenkeztem.
- Egy lépést se tovább! – parancsolt rám Vadászi. Megfogadtam, de a mondandómat azért befejeztem.
- Rendben. Itt maradok. – léptem hátrébb – Annyit azért elmondanék, Vadászi úr…- köszörültem meg a torkom, majd mélyen a szemébe néztem a széles vállak közül – Az üzleti kapcsolatunk ezennel véget ért. Amennyiben még egyszer előfordul, hogy valamelyik piti drogfutárt meglátom a klubban, vagy akárcsak egy kurvát is…
- Akkor? – gúnyolódott vadászi.
- A drogfutár túladagolásban meghal, a ribancokon pedig ott is lyuk lesz, ahol korábban nem volt. – mondtam határozottan.
- Ez mind? – vonta meg a vállát.
- Nem. Volna itt még valami. Ha kiderül, hogy megkörnyékezik halott barátom kedvesét, olyan háborút rendezek a városban, amiben garantáltan elveszíti mindenét! Kész vagyok feláldozni a saját hírnevemet annak érdekében, hogy tönkretegyem magát! Leszarom a klubot is! Ha bezárják, majd nyitok egy újat. De ön, Vadászi úr, sokkal többet fog ezen bukni, mint én. Ezt garantálom…
Ezek után a néma csend lett az uralkodó a teremben. Vadászi kivörösödött arccal, és láthatóan remegő szájjal emésztette a hallottakat, de válaszolni ezúttal nem tudott.
Emberei is kővé dermedtek, várva a nagyfőnök utasítását. Ám ő ezúttal néma maradt.
Kihasználva az átmeneti áramszünetet így szóltam.

- Hát akkor ezt megbeszéltük. További szép estét! – majd akadálymentesen kiszlalomoztam a testőrök között a teremből. Még mindig nem jött utánam senki.
Már újra a zsúfolásig tömött játéktermeknél voltam, ahol ez a kis túlbuzgó krupié újra előkerült.
- Nos, megtalálta a főnököt? – vihogott még mindig.
- Haver, szerintem kezd el böngészni az álláshirdetéseket…
Majd otthagytam. Akadálymentesen sétáltam ki a kocsimhoz. Elkezdtem a slusszkulcsommal babrálni, amikor is egy tompa ütést éreztem a tarkómon, és ideiglenesen álomba merültem…

folyt.köv.