Petróczi edző kissé idegesen vette tudomásul, hogy nem igazán támadunk.

Ennek az öltözőben is hangot adott, s bár cserét nem eszközölt, jócskán átalakította a taktikai hadrendet a második félidőre.
Így más felfogásba szaladtunk ki a következő negyvenöt percre.
A rengeteg hazai szurkoló óriási ovációval fogadott bennünket. Mindent elkövettek volna, hogy ők maguk hajszoljanak a győzelembe minket, hogy már ma ünnepelhessék a bajnoki címet, ami bár matematikailag még így sem lenne meg, de igazából mégis eldöntene már mindent a hátralévő három fordulóra.
Mire a bíró újra megadta a kezdősípszót, hirtelen eleredt az eső.
De nem ám csak finoman, hanem mintha dézsából öntenék. A szél elcsendesedett, így majdnem ámulva lestem a függőlegesen hulló víztömeget, csak éppen időm nem volt rá, mert a labda már játékban volt.
Mindenképpen izgalmasabb lett a második játékrész. Az eső ellenére sokkal többet vállalt mindkét csapat, és ez végre helyzetekben is megmutatkozott.
Egyre többet kísérleteztem én is, közelről, távolról, fejjel, lábbal, ám mindig vagy a kapus védett szenzációsan, vagy fölé-mellé ment pár centivel.
Ugyanígy a másik oldalon is gyakorta éltünk át „meleg” pillanatokat.
Az idő múlásával egyre türelmetlenebbé, egyre idegesebbé váltak a vendégek, míg ez egy alattomos szabálytalankodásban is megmutatkozott.
Azonnal a helyszínre rohantunk mind, ám nem békítő szándékkal.
Már jómagam is a balhéra játszottam, az időhúzásra. Rendkívül paprikás hangulat kerekedett, legalább tizenhat játékos kezdett nagy lökdösődésbe.
Időközben a lelátókon is elszabadult a pokol, egyre több füstbomba került a gyepre.
Mire belelendültem volna, rájöttem, hogy már van egy sárgám. Nem kéne tán kiállíttatnom magam, s így Peti is elhúzott onnan.
A szurkolók természetesen megint önkívületi állapotban szidtak mindenkit, aki nem zöld-fehér szerelésben van.
Hosszas procedúra és fegyelmezések után helyre állt a rend, de ehhez kellett további három sárga lap. Két újpesti, és egy Fradi játékos érdemelte ki.
A szabadrúgás a miénk, mintegy negyven méterre a kaputól. Adogatás következett.
Ez már a nyolcvanadik perc. És még mindig gólnélküli döntetlen az állás.
Lassan építkeztünk a jelenlegi akcióval. Egy passz itt, egy ott. Egy előre, egy hátra.
Eldugtuk a labdát ellenfelünk elől.
Csapattársam ekkor megunta a hasztalan adogatást, s egy váratlan megoldással rukkolt elő. Hirtelen sprintbe kezdett a labdával, egyre jobban lopva a távolságot a kapu irányába. Mindenki vevő volt a dologra tőlünk is. Hát lepjük meg őket!
Egy emberként rohamoztunk, míg tőlük sokan hátrébb ragadtak. Szemet gyönyörködtető, okos, gyors passzok. A távolság pedig egyre csak csökkenni látszott, mígnem egy okos kényszerítőzés után én kaptam vissza a labdát pontosan a kapuval szemben, mintegy húsz-huszonkét méterre.
Meglepetésemre lemaradtak a védők, és mindenféle állítgatás nélkül, ahogy visszakaptam a labdát már lendült is a jobb lábam. Most figyelj, Lajos bácsi!
Hatalmasat rúgtam a labdába. Oly nagyot, hogy a lövés utáni lendületben meg is csúsztam a vizes füvön.
A csúszós „bogyó” utat talált magának a cikázó játékosok között, akik ezzel saját kapusukat zavarták, aki emiatt csak későn tudott reagálni a lövésre.
A labda elemi erővel vágódott a kapu jobb felső sarkába.
A közönség felüvöltött. Valóságos hangrobbanás tört ki az Üllői úton.
Egy pillanatra fel sem fogtam, mi történt. Felpattantam, és mielőtt bárki odaérhetett volna, hogy gratuláljon, a legvérmesebb Fradi szektor felé kezdtem futni.
Éreztem, hogy most bekövetkezik az, ami tegnap nem.
A nagy sprint közepette kibújtam a mezemből, és legalább öt métert térden csúszva tettem meg a tábor előtt a szögletzászlóig.
A mezem a kezemben, és alatta egy hófehér póló, rajta feketével a felirat:

„ Nyugodj békében, Lajos bácsi!”

Mire nagyjából mindenki felfogta, mi történik, és a kivetítőkön is megjelent a felirat, csendesebbé váltak a szurkolók. Az égre néztem, és hagytam, hogy az eső tisztára mossa bemocskolt lelkemet.
A tévé képernyők előtt millió ember láthatta, hogyan tisztelgek Lajos bácsi emléke előtt.
Kezeimet széttárva, még mindig mellkasomon domborítottam a világ felé, hogy egy csodálatos ember elment. Az az ember, akinek ezt a mai napot köszönhetem.
Mire a társaim odaértek, zokogva borultam előre a földön.
Nem tudtam visszatartani. Pedig szerettem volna. Nem ment.
Minden csapattársam ott volt, s ahelyett, hogy gratuláltak volna, vigasztalniuk kellett.
Rettenetesen hálás voltam neki. Volt, aki a szememet törögette, míg más magához ölelt.
Aztán egy kéz megragadta a vállamat. Éreztem, hogy ez most valahogyan más.
Megfordultam, és a sok zöld sas közül ott állt egy lila-fehér játékos. Úgy hívják, Breske Péter.
Olyan volt, mintha az oroszlán barlangjába jött volna, de mégis elfogadták a szurkolók is erre a pillanatra, és a játékosok is.
Lassan felálltam. Peti szemében is könnyek gyűltek, majd megöleltük egymást.
És ezzel együtt minket a többi Ferencvárosi játékos is.
- Az öreg most biztosan büszke rád… - mondta.
Azonban nem volt idő most erre. Vissza kellett menni a kezdőkörhöz, hogy a hátralévő pár percet még lejátsszák a fiúk. Ez így fair. Nem voltam már magamnál teljesen. Még a középkezdés előtt a negyedik játékvezető cserét jelzett.
Az én számomat mutatta fel. Én ezúttal lejövök.
Nem is bántam. Míg élek hálás leszek Petróczinak ezért a cseréért.
Nagy tapsvihar közepette lefutottam a pályáról. Egyszerre fogadtam a gratulációkat, és a részvétnyilvánításokat is.
Végül kihúztuk a hátralévő időt, s így megnyertük a mérkőzést egy-nulla arányban, és minden bizonnyal a bajnokságot is.
Edzőm engedélyével rohantam zuhanyozni, hogy utána már a fellépés helyszínére igyekezhessek.
Vegyes érzésekkel töltve hagytam el a stadiont, ahol javában zajlott az önfeledt ünneplés. Fél órával később már a Margitszigeten voltam…

folyt.köv.